Home

Home
Cititi-ne pe FacebookUrmati-ne pe TwitterFeed RSS gratuit

Spacer

Atelier LiterNet  Sageata  Proză scurtă  Sageata  Praful de pe tobă

Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro

Gólyákkal szállni


Radu Părpăuţă, fordította: Bige Szabolcs

28.09.2014
TextText mai micText mai mare
Versiune imprimabila Adauga cu AddThis
Articolul anterior din rubrică
Articolul urmator din rubrică
A héja hirtelen lecsapott és elvitt egy jércét, a Búbosat.
- Ó, jaj! - csapta össze a kezét nagymama - Éppen a Búbosat!
- Százszor is elmondtam, ne engedd ki őket a kertbe. Hogy a fene essen bele! - mondta nagyapa vérvörös képpel.

Diácska már tudta, hogy nagyapja szavai után mi következik: "Figyelj, mit beszélsz a gyerek füle hallatára". És tényleg:
- Figyelj, mit beszélsz a gyerek füle hallatára!

Nagyapa azonban csak legyintett, s bement a házba megnézni a Tv-ben a híreket. Ott is csak előbbi szavaival fejezte ki a véleményét: "Hogy a fene essen bele, micsoda tolvajbanda, szétlopkodják az egész országot.". Ezt pedig nagymama szavai követték.

Erre ellenben már nem figyelt Diácska. A héját éppen nem látta a kislány, csak a kotkodácsoló tyúkokat hallotta, melyek hirtelen elhallgattak, majd a szárnyak csapkodását. Az elszálló ragadozó árnyát mégis meglátta. Elgondolkozott, s tört a fejét, de senkinek nem szólt, hogy mi jár a kobakjában. Kis idő múlva bement a nagyapjához, aki éppen a TV-t püfölte az öklével.
- Megint nincs pép? - érdeklődött.
- Nem pép, hanem kép - javította ki mosolyogva az öreg.
- Nagyapa, a héja fel tud emelni egy kislányt?
- Nem, nem tud.
- De kettő?
- Kettő sem.
- Hát tíz? - kérdezte elérve a legnagyobb számig, amit már ismert.
- Tíz lehet, de tíz héja nem repül együtt. A héja magányos madár és gonosz.
- Gonosz-gonosz?
- Gonooosz! Elrabolja a csirkéket.
- A kislányt is?
- Tudod... Kivájja a szemüket.

Diácska kiment a szobából, alsó ajkát előrenyújtotta, így tett mindig, ha valami baja volt, mint amikor azokat a büdös tablettákat kellett bevennie, mert fájt a torka. Büdösebbek, mint a WC. Kint már nem nyomasztotta a szoba négy fala, s gondolatai szállhattak, ahogy akarta.

Diácska repülni szeretett volna, ez a vágy hozta ki a házból, mintegy álomban. Csakhogy nem voltak szárnyai. Néha még a lovaknak is lehet szárnyuk, látta egy könyvben. Csak az emberek nincs szárnyuk. Az angyaloknak van. Az emberek nem képesek fölmenni a petőre és onnan leugorva elrepülni (Diácska a tető helyet petőt mond, amióta egy Pető nevezetű mester dolgozott a háztetőn, és nagymama a kislányt odaküldte, mondván, menj a Petőhöz és szólj, hogy kész az ebéd). "Leesnek, ha megpróbálják és paff!" - mondta nagyapa. Nagymama ellenben ennél többet tudott, régen tanítónő volt ("gyerekeket tanított" - mondta réges-régen anya). Nagymama azt is tudta, hogy azt a szárnyas lovat Pegazusnak hívják. Mint nagyapa öreg, rozsdás kerékpárját. Ha erre a lóra fölülsz, átrepülhetsz a tengeren, s a hegyeken. "A Pegazus olyan, mint a Fehérlófia lova?" "Igen, olyan" - mondta nagymama elcsodálkozva a kislány következtetésén. Diácska arra gondolt, a Szürkét az istállóból majd átvarázsolja. Parazsat könnyen találni. Az üst alatt is szokott lenni, ahol apó a rothadt szilvából főzi a pálinkát. De hol találni varázs kantárt, amit a rossz gebe fejére kell húzni, hogy szárnyas paripává változzon? Diácska kiment az istállóba a Szürkéhez, vitt neki a hűtőszekrényből egy marék Feta sajtot és néhány rúd házi csokit (sőt elhatározta, hogy ezután az összes csokit, amit kap, összegyűjti, hogy a lónak adhassa), de hiába, a Szürke nem változott át Pegazussá.

Még az eresz alatt zsibongó verebek is tudnak repülni. Ha olyan kicsike lenne, mint egy katicabogár, Diácska oda bújhatna a szárnyuk alá. Gondolta, háromszor átfordul a fején, és átváltozik katicabogárrá. Meg is tette, és jól összepiszkolta a ruhácskáját, amiért kikapott nagymamától, de nem lett kisebb semmivel sem. Biztos azért, mert nem tudta a varázsigét, amit a bukfencezés közben kell mondani. Ráadásul nagymama azt mondta, hogy a katicabogarakat felcsipegetik a verebek, és a fiókáiknak viszik, hogy egyék meg. Ekkor arra gondolt Diácska, milyen nehéz lehet a katicabogarak élete! Elkezdte összegyűjteni a katicabogarakat, amiket talált és belerakta egy skatulyába, de nem talált valami sokat.

***
Eljött az ősz. Amikor meglátta az égen gyülekező gólyákat, kicsi szívében remény támadt: velük fog repülni. Attól a naptól fogva ennivalót tett ki nekik esténként a küszöbre: kenyérhajat, kukoricaszemeket, még cukorkát is. Reggelre mind eltűnt. Biztosan éjszaka eljöttek a gólyák, és felcsipegették. Látták, hogy Diácska mennyire szereti őket, még a kedvenc bonbonját, azt az ananászost is kitette. Aztán megkérdezte:
- Nagyapa, aztán Olaszországban vannak-e hegyek?
- Vannak.
- Nagyok?
- Nagyok is, kicsik is.
- Át lehet repülni?
- Repülővel, igen.
- Ha madár lennél?
- A madár... még a tengert is.
- Meleg van arrafelé?
- Olaszországban meleg van - merült ki ezzel nagyapa földrajz tudománya. "Szóval,nem kell fölvennem a meleg sapkámat, s a csíkos gyapjú zoknit sem" - gondolta magában a kislány.

... Reggel aztán Diácska korán megébredt és eszébe jutott minden, amin tegnap rágódott: fel fog mászni a petőre és ott várja meg, amíg a gólyák érte jönnek. Majd szépen megkéri őket, sőt sírni is fog hangosan-hangosan, és akkor majd felveszik.

Kimászott az ágyból, a sötétben felöltözött, zsebre dugott néhány bonbont, jól fog majd az úton. Aztán ott van még, amit a tegnap eldugott a ruhája zsebébe, egy szelet kenyér, meg darabka sajt. Óvatosan kiosont a szobából, fel ne ébressze az öregeket. Kis gondot okozott az előszoba ajtó, amelyik nyikorgott. Tudott azonban egy trükköt, hogy ne csikorogjon, hirtelen kell behúzni. Diácska nagyot szusszant ezután: a padlás következik a zöldre festett vaslétrával, és mind a hat fokával. Dobogó szívvel, jól a létrához tapadva fokról fokra felkapaszkodott. Tudta, nem szabad közben lenézni... Végre itt a padlás! Végig botorkált a sötét padláson egészen a tetőn levő kisablakig. Attól tartott, nehogy pókhálóba keveredjen. A pókoktól nagyon félt! Szerencsére elkerülte a pókhálókat. Kimászott az ablakon és négykézláb mászni kezdett a nedves cserepeken. Megfájdultak a térdei, de összeszorított fogakkal tovább haladt. Eső szemerkélt, de nem fázott. Különben is egy meleg országba tart. Mind fennebb mászott a petőn. Aztán nekivetette a hátát a kéménynek.

Köd volt. Alig látszottak a környező házak. Távolabb csak valami tejszerűség mutatkozott. Félt, hogy nem látja meg a gólyákat. Később jött egy veréb és leszállt éppen a kéményre. Ide-oda forgatta a fejét, s hol az egyik, hol a másik szemével nézett Diácskára. Csipogott egyet, s elrepült. "Elment, hogy szóljon a gólyáknak: itt vár rátok Diácska!" - gondolta örömmel. Erősen elfáradt a kislány: "Behunyom a szememet, s mikor kinyitom, itt lesznek körülöttem a gólyák"...

És Diácska látja ám, hogy egy nagy gólya leszáll a petőre. Verdes néhányat a szárnyaival, megcsóválja a fejét és kiböki:
- Te vagy Diácska? - és nyújtja a szárnyát.
- Én vagyok - válaszol, és két újjal megfogja a gólya szárnyát köszöntésképpen.
- És most az üdvözlés után - mondja a gólya -, repüljünk!

Ezzel a csőrével megragadta a gallérjánál fogva a kislányt, és a levegőbe emelkedett. Diácskánk fájt a nyaka, ahol a gólya megragadta a csőrével:
- Jaj, fáj! És félek! - szólott a kislány.
- Nincs mitől félned.

Újabb gólyák jöttek és megragadták a ruhácskáját. Meg is csípték, és mindene fájt, de tudta, hogy tűrnie kell. Tűrni, tűrni! Diácska lenézett és meglátta a petőt nagyszülei háza felett.
- Nehogy leejtsetek! - rémült meg.
- Nem ejtünk le, nem ejtünk le! - kattogták a csőrükkel.

Diácska lenézve a fehér felhők között meglátta a kanyargós utakat, a szabályos négyszögű kerteket és az apró házakat. Embereket is megpillantott, akkorákat, mint a babái, mind felfele bámultak a kezükkel védve a szemüket. Aztán szépen átrepültek a kéken tündöklő tenger felett... A gólyák fáradtan, nehezen csapkodtak a szárnyikkal. Diácskának zúgtak a fülei, fájt a mellkasa. Valami morajlott, és egy hang hallatszott:
- Jaj, leesik!

Diácska kinyitott a szemét és meglátta nagyapát. Kétrét hajolva, szuszogva mászott a tetőn. Mögötte nagy zajjal hullottak a cserepek. Diácska felállt.
- Ne mozdulj, ne mozdulj! - kiáltotta nagyapa.
- Anyát akarom! - sírta el magát Diácska, megrettenve nagyapja kiáltásától.
- Maradj ott! Ne mozdulj!
- Anyához akarok menni Olaszországba.
- Jól van, na! Haza jön anyukád, haza-haza.
- Miért nem jön már anya Olaszországból?

Sírva fakadt. Nagyapa odament, és a karjaiba kapta. Dohány illata volt, a friss borotválkozásé és a nedves ruháé. Szorosan magához ölelve a kislányt lassan leereszkedet, és megváltozott hangon, mintha galuska lenne torkában szólott.
- Hogy a fene essen bele ebbe a dologba!

Nagymama most nem szidta a szavak miatt. Lent várt a kezeit tördelve, és a potyogtak a könnyei. A kislányt nagyapja öléből, a sajátjába vette. Nagyapa nagyot sóhajtott és remegő hangon így szólott:
- Ez nem mehet így tovább. Este telefonáljunk az anyjának: jöjjön haza.
- Gyerünk befele, megeredt az eső.

Még hüppögve, előretolt alsó ajakkal mindegyre makacsul motyogta:
- Miért nem jön már anya? Miért nem jön már anya?

Aztán, mielőtt bement volna a házba, egy pillantást vetett az égre, de nyomát se látta gólyáknak.
Articolul anterior din rubrică
Toate articolele din rubrică
Articolul urmator din rubrică




0 comentarii

Spacer Spacer