Home

Home
Cititi-ne pe FacebookUrmati-ne pe TwitterFeed RSS gratuit

Spacer

Atelier LiterNet  Sageata  Proză scurtă  Sageata  Miscellanea

Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro

A fokhagymamártás


Carmen Muşat-Coman, fordította: Bige Szabolcs

14.08.2007
TextText mai micText mai mare
Versiune imprimabila Adauga cu AddThis
Articolul anterior din rubrică
Articolul urmator din rubrică
Sokan majd azt mondják, csak adom a nagyot, amikor meghallják mondókámat. Esküszöm, így igaz. Gyűlölöm a vadászatokat. Mind a mellett, hogy egyesek hazugnak fognak tartani, lesznek, akik kijelentésem paradox voltára hívják majd fel a figyelmet: hogyhogy te, aki erdész vagy gyűlölöd a vadászatokat? Ez olyan mintha azt mondanád, a hal nem szeret úszni. Hát van annál nagyobb élvezet, mint az erdőben osonni, és célzásra emelni a puskát - figyelem (!) rendes vadászengedéllyel, azaz semmi tiltott dolog - és a leteríteni az őzet, amely bizalommal tekint rád, hiszen zöldben vagy és a védelmedben bízik. Itt egy csöppet túloztam, a stílus kedvéért, na, szóval nem hiszem, hogy az a szegény őz különbséget képes tenni a színek között, meg különben is, honnan tudná, milyen indulat lakozik egy olyan csodalényben, amelyik két lábon jár, ahelyett, hogy négyet használna, minta többi erdei állat.

Most, hogyha már az igazságnál tartunk, be kell vallanom, hogy ismét túloztam egy kicsit, mert valójában szeretek vadászatokra járni. Az emberek nem tetszenek, akikkel mennem kell. Egy vallomást teszek akkor most előttetek, melyről, ha van bennetek jóindulat, szánalom tisztesség akkor azért, s ha nincs akkor félelemből nem tesztek soha említést. Tudni illik valami hihetetlent mesélek el, amiről csak nekem és még egy személynek van tudomása. És hogy mire ez nagy közlési vágy? Lehet azért, mert a lelkem mélyén erjed elrejtve valami női, viszket a nyelvem, néha szeretek asszony módra fecsegni. Meg kell azonban esküdnötök, hogy nem adjátok tovább. Jól van, így, így, de ismételjétek meg: "soha, senkinek". Rendben van. Egész megkönnyebbültem, most már kezdhetem.

Említettem már, hogy nemszeretem emberekkel kell az erdő magányát megosztanom. Nem állhatom a csalókat általában, különösen nem a vadászatok alkalmával. Egy dolog, hogy jó vadász vagy, és kiérdemeled a zsákmányt, rohansz, űzöd, vagy ő űz téged, és édes a győzelem, de megint más dolog az, amikor mindent tálcán hoznak eléd, amikor olyasmiért tapsolnak meg, ami nem is az érdemed. Röviden szólva, az agyatokban teljes a köd, de hát éppen a köd nem hiányzik, szóval azt akartam mondani, abban az erdőben dolgozom, amelyet az Elvtárs vadászatai céljára kiválasztott. Ez az, ember, szóltam! Négy villa a tóparton, igaz ő csak a 3. Villát használja, és szeret vadászni. Imád vadászni. A világon mindenki tudja, milyen rosszul céloz, azt hiszem maga is tudta évekkel ezelőtt, de közben megfeledkezett róla, mivel a körülötte lebzselő hízelgők folyton megtapsolták valahányszor elejtett egy-egy szarvast. A rosszmájúak azt híresztelik, soha el nem találta a célt, és tulajdonképpen más valakinek a golyója fúródott a préda testébe, hogy ez az egész egy igazi őrület, megrendezett jelenet - célja, hogy ő, az elvtárs, elhiggye magáról milyen kitűnő céllövő. Ennek így is kell lennie, mert miféle vezető az, aki csak a levegőt találja? Nem igaz?

Egyszóval kedvet kapott a vadászatra, biztosan egyik külföldi útja alkalmával. Vannak, akik golfoznak, vannak, akik vadásznak. Az a balszerencsénk, hogy közel vagyunk Bukaresthez, és a protokollkörzethez tartozunk. Ha ez a két feltétel hiányozna, lehet, mi üríthetnénk a győztesek kupáját, amikor a puska csövéből előtör a füst, és a szarvas a földre rogy felszántva szarvával az avart, mintha átadná koronáját. De mi örömöm van nekem abban, hogy részt kell, vennem ebben a komédiában? Még azt sem tehetem meg, hogy egyedül járjam az erdőt, hogy mondjuk összeszorított fogakkal, elégtételt vegyek később, a kínos pillanatokért, de nem lőhettünk rá egyetlen vadra: vaddisznóra, szarvasra, őzre, rókára, nyúlra sem, az erdő minden lakója leltárba volt véve, megszámozva, füleik kitetoválva. Senki más nem lőhetett rájuk, csupán ő, az Elvtárs. Tessék, még szólj egy szót!

Minden a péntek reggeli telefonnal kezdődött. A brigádvezető volt:
- Üdv, Márián!
- Reggelt! - motyogtam álmosan.
Az én bioritmusom egészen sajátos, nem alkalmazkodik az átlaghoz. Reggel nyolckor még alszom, erdész is azért lettem, ne kelljen számot adnom a napi beosztásomról, és álmodhassak nyugton.
A brigádvezető ismert és általában békén is hagyott, de ha parancs jön Bukarestből, mind talpra szökünk, ilyenkor nem ismernek se istent, se embert, mindenkit mozgósítanak.
- Figyelj, holnap a létesítmény benépesül.

Csak ennyit mondott, tovább már tudtam mi a teendőm. Ez azt jelenti, vegyem ki a napszámosokat a kertészetből és küldjem őket az erdőbe, seperjék le az ösvényeket.
- Miféle ökörség már ez is? - kérdezte az öreg Gugu bácsi most három éve, mikor előszörre hallotta, mi lesz a dolga. - Csak nem egy Creangă hős lesz, aki kosárral hordja be a napfényt? Hát nem éppen ilyenek vagyunk mi is? Ki hallott már olyant, hogy a leveleket elseperjék az erdei ösvényről?
- Hé! A parancsot teljesítik, nem vitatják - mondtam röviden, de magamban igazat adtam neki.

Szóval, lesepertetni az ösvényeket. Ez pénteken. A villában mást kell elvégezni, hogy a kettőt, meg a léhűtőiket ellássuk. Szombaton pedig a sepregetők átalakulnak hajtókká, odahajtják a vadat, hogy lőtávolba kerüljenek. Ezen idő alatt, mi négyen erdészek, a tisztáson ügyködtünk, ahol a lakomát szervezik, és olyasmivel foglalkoztunk, amit ha a feleségeink meglátnák, hogy mi magunk tesszük, menten vagy a válópert adnák be kétszínűség címén: mondván otthon férfi létünkre a házimunkához nem értünk, vagy ránk hagynák a konyhát, ha már úgyis mesterei vagyunk. Röviden: tüzet gyújtottunk a nyárshoz, háztartási dolgoknak fogtunk: fokhagymamártást készítettünk, zöldhagymát pucoltunk, meg ilyenek... A fokhagymamártás készítésében mesteri rangra tettem szert. Először jól összezúzom sóval, aztán elkeverem ásványvízzel, olyan lesz, hogy olvad el a szádban. A szekusok karba tett kézzel álldogáltak, általában úgy tesznek, mintha orgyilkosokat keresnének, de hát ki a csuda tudna a kordonúkon átjönni, vagy a kerítésen? Annyian nyüzsögtek, mint a nyű, nem volt hogyan átjönni, hacsak nem repülve, vagy sehogy. Idegesítettek ezek a szekusok, mert tették a nagyot, és mert provokáltak. Mind egyre Ceausescu és szekus vicceket meséltek.
- A Brezsnyev esetét ismered?

Vállatvontam, igyekeztem, ne mondjak se igent, se nemet. Úgy éreztem, provokált, próbált ingerelni, lássa, vajon a rendszer ellen vagyok-e, vagy éppen az Elvtárs ellen. Semlegességemet jelezte a vállvonogatás. Mégis hajlok arra, hogy ők maguknak is elegük volt már az egész cirkuszból, az Elvtársból általában, akarom mondani. De nem kockáztathatok. Így aztán csöndben maradtam, és hallgattam a viccet.
- Erős, mi?
- Hm...

És zúzom a fokhagymát szorgalmasan ráhajolva a mozsárra, ne lássa a szememet. Nem tudtam, nevessek, vagy ne nevessek, így inkább belebújtam a fokhagymás edénybe. Lett is a mártásomnak sikere, kevertem-kavartam, míg szökött ki a szemem.

Az az esemény, amiről mesélni akarok, egyik tavasszal történt. Minden a szokott módon zajlott: sepregetés, hajtás, tűzrakás, készülődés a tisztáson.
- Készüljetek, jön - figyelmeztetett az egyik szekus.

A lövések már egy félórája elhallgattak, de nem ebből tudta meg a szekus a hírt, hanem rádión szóltak. Egyikük jött vizsgálódni: igen, minden rendben van. Egyetlen ellenség sincs a láthatáron - gukkerrel is szétnézett - a tűz készen állt a nyárshoz, az asztalok egyenes sorban, a székek mindkét oldalon, a fehér damasztabroszt lebegteti a szellő - add, Uram, ne fújjon jobban, nehogy felboruljanak a kristály poharak, amiből az Élvtárs a vörösbort kortyolgatja, a tányérok kirakva, és a napfény megcsillan az aranyozott villák nyelén. Minden rendben. Már csak a foghagymamártásos edény hiányzik.

És akkor megtörtént: a mártásos edényt letettem a földre, egy pillanatra, törüljem meg egy kéztörlővel a kezeimet, s hirtelen átfutott egy patkány. Egyik oldalon jött, a másikon ment, a pillanat törtrészéig, ha tartott az egész. Elborzadva emeltem a tekintetemet a szekusra, aki előttem állt. Mi ketten, szemtől szembe, és közöttünk az edény. Amelyen keresztül futott az az átkozott patkány. Megkövültem. Ő is megkövült. Mind a ketten ugyan annak a jelenetnek voltunk a nézői, egyedüli nézői. Már láttam is magam az állásomból kirúgva, vagy áthelyezve egy hegy tetejére, ahova csak a nap ér fel. Egy szerencsétlen fokhagymamártás miatt? Igen, egy szerencsétlen mártás miatt. Mindennek úgy kell mennie, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a foghagymamártás sem hiányozhat a vadászat utáni lakomáról. Most honnan vegyek itt az erdő kellős közepén fokhagymamártást? Felrémlett előttem a jövő: fekete volt. Azóta látható itt a halántékomon ez a fehér csík. Lesütöttem a szemeimet, és szinte térdre estem az edény előtt. És akkor, hallom a szekus hangját, aki tanúja volt a patkány fürdőjének.
- Hallottad az esetet Jimmy Carterrel?
Articolul anterior din rubrică
Toate articolele din rubrică
Articolul urmator din rubrică




0 comentarii

Spacer Spacer