A mi mentőnk

Soha sem rettentett vissza az úttól egy háromnegyed órás gyaloglás. Háromegyed oda, háromnegyed vissza. Nyugodt tempóban, minden sietség nélkül. Egyik lábat a másik elé, lépésről lépésre. A napfényben fürdő utcák, a makulátlan, kék ég alatt - üresek. Ház, ház mellett, s bennük ismeretlen emberek, ismeretlen arcok, a kanyargós utak simán bonyolítják a forgalmat, az autók áradatát, és az emberekét is, akik egyik helyről a másikra igyekeznek az élősövény-kerítések menti járdán, a komoly, katonásan nyírt gyepes udvarok vagy a gazdagok hivalkodó kertjei mellett, ahol a virágágyásokban kőbékák várják az esőt. Mindezeket félig öntudatlanul rögzítem magamban. Hány ilyen érdekes dolog mellett mehettem el figyelmetlenül! A napokban is megkérdezte valaki, ott van-e még a fából készült harang Gasteigban, én meg, bár naponta többször is megfordulok az ottani könyvtárban, soha semmilyen harangot nem láttam.

Ez háromnegyed kilométeres út, ebben a nyugodt tempóban meg se kottyan, és az út végén ott vár a vízpart, a napsütötte tág mező, a tavunk hűs vize, meg a dög unalom, a semmittevés, az agyamat elborító köd, amely olyan, mint az álom, amiből alig tudsz feleszmélni, s értetlenkedsz, vajon miért ver még mindig a szíved, amikor nem is akarod?

Kicsi fiamnak sincs semmi kifogása az út ellen. Kisebb korában lévén hiperaktív, nagyokat gyalogoltunk, sokkal hosszabb távokon, mint ez, csakhogy kifáradjon, lássam végre nyugton ülni. Elmentünk minden elképzelhető helyre, és minél messzebbre. Soha nem láttam fáradtnak, de ha mégis kifáradt az út végére, az kész csoda számba ment.

Azóta megnőtt, már nem hiperaktív, de most is tele van energiával, most sincs egy csöpp kifogása sem a velem való vége-hossza nincs utak ellen. Mai utunk végén barátai, osztálytársai várják, meg a tóparti strand, és a sikeres, jó nap ígérete. Az utóbbi napokban hagytam, kiússzon a szigetig - ki is úszott, s ott ugrott fejeseket a zöldesen csillogó hűsbe. Én pedig kimeredt szemekkel, izgatottan lesem a vízfelszínt, mikor bukkan fel a kobakja.
Egész nyáron kijártunk ide a strandra. Gyakran akadok itt ismerősökre, akikkel elbeszélgetek kicsit. Csak kicsit, mert nem a nyitottságomról vagyok híres, hanem távolságtartó udvariasságomról. Egy fekete sportszatyorban mindig hozok magammal egy műanyaggal bélelt pokrócot, számítva a nedves homok okozta meglepetésekre. Az ételes dobozba pedig elrejtek valamilyen meglepetést a gyerek számára, például különleges, ritkán látott édességet a megszokottak mellett, hasábra vágott zöldséget, és legalább egy-két gyümölcsöt. "A csontrákod ellen!" - megjegyzéssel, vagy "hogy kapjál elég vitaminta csontrák megelőzésére!" Nem létező betegségekeinket kezeljük lelkesen, mintha valóban létezők lennének, Foglalkozunk velük, vitaminokkal, sporttal küzdünk ellenük, meg minden egyébbel, ami csak eszünkbe ötlik. Ilyenek a tűző napon megtett hosszú utak, a sok szabadlevegő, s az életfilozófiánk, ami így hangzik: gyerünk, essél neki, csináld, ne lazsukálj!

Elfoglaljuk helyünket, fürdőruhára vetkezünk. A gyerek elrohan felkutatni a barátait a leterített pokrócok között, én pedig leheveredve nézegetem az embereket. Milyen különbözőek! Próbálom megfejteni gesztusaikat, testbeszédüket, arc- és szemjátékukat. Aztán csak fekszem a napon elfelejtve még azt is, ki vagyok, hol vagyok, s miért. Bőrömet átjárja a nap kellemes melege, eláraszt lehunyt pilláimon át a fény, lazulok. Jó érzés élni, lenni, feloldódni a semmiben. E mindenható nap alatt olyan vagy, mint egy különös fajta növény,, feltelődsz energiával, pólusaid magukba szívnak valami kimondhatatlant, egy finom, személytelen érintést..

Hirtelen felriadok: egy fiatalasszony akkora pocakkal, mintha menten megszülne, a kisfiát ügyelte, aki a vízben lábalt egyre beljebb, egyre távolabb a parttól, s már a melléig ért a víz. Erre üvöltözni kezdett a gyerekre, de olyan idegtépően, hogy felkönyököltem megnézi, mi történik. A fiúcska meg se fordul. Úgy négy éves lehet, és a többi gyerek után igyekszik. Anyukája hiába kiabál, hogy jöjjön ki a partra, számba sem veszi. A fiatalasszony egy gyors mozdulattal megszabadul a ruhájától, a pucérrá váló pocakja így még nagyobbnak látszik, beveti magát a vízbe, szó szerint bele veti magát, és dühödten a csemetéje után ered.

Jobb oldali szomszédom a pokrócáról felszökik, és kétségbe esetten kezd üvöltözni: "Vízbe fúl egy kisgyerek! Mindjárt megfullad!" A vízi mentő nyugodtan kártyázik itt a közelben a napernyő alatt.

Álomból felriadni... nyári hőségben... a létezés tiszta öröméből... keserű szájízzel... nézem a terhes nőt, éppen jön kifele a vízből lihegve, vörös képpel, varrásainál repedező fürdődresszben, nagy hasán cipelve kicsi fiát, mint egy kelt tésztát... Kimentette egy képzeletbeli halálos veszedelemből... legalább is egyelőre...

A fiam nem látta a jelenetet, a barátaival foglalatoskodott elmerülten, kisé távolabb - halat akartak fogni egy nejlonzacskóval.

Indulunk haza, háromnegyed óra gyalog, de ez az út soha sem okozott gondot nekünk. Az utcákat a délutáni nap arany fénnyel vonja be, fölöttünk az ég makulátlan, a levegőben mégis nyugtalanság vibrál. Az úttesten hömpölygő autókat egy szirénázó mentő előzi, egy csont sovány asszony szól hozzám, amíg a fiamra várok a szupermarket előtt, ahova kedvenc üdítőjéért lépett be. Mint a fal olyan sápadt ez az asszony, biztos, halálos beteg, én pedig nem találok kedvemre való vigasztaló szavakat ezen a napon, váltana, szegény, egy pár szót egy kedves ismeretlennel, de nem érzem magam kedvesnek egy csöppet sem, egy senki vagyok, és valami úgy összeszorítja itt benn a mellemet, a szavaim bennrekednek, a mosolyom hamisra sikerül. A fiam megérkezve menti meg helyzetet, vidámsága mindent normális mederbe terel. Az, hogy mi a normális, felfogás kérdése. Beszélgetni az asszonnyal anélkül, hogy tudomásul vennéd a normálistól eltérő, hihetetlen soványságát, anélkül, hogy egyáltalán eszedbe jutna, ez a botra támaszkodó, csont és bőr asszony, akinek csak a szemei élnek, ez az asszony halálán van.

Tovább állunk.
"Jó napod volt?" - kérdezem
"Ó, igen!" - feleli.

Hallgatok, megyek az üres utcán a fiam mellett, és millió dolog jár az eszemben, kétségbe esve mentséget keresek, hogy megtaláljam a mi mentőnket.