Hogyan maradtam vénleány

Már a kezdet kezdetén tisztázni szeretném, hogy bárkit is, akivel közelről, vagy távolról kapcsolatba kerültem, vádolok. Távol álljon tőlem, bárkit is felelősé tenni saját anyakönyvi állapotom miatt. Senki sem tehető felelőssé azért, mert 25 éves koromra vénlány maradtam, egyedül csak én magam. Csak egyes egyedül az én hibám, hogy éjszakánként magányosan forgolódom az ágyamban, magamhoz szorítva a kispárnámat - ne siessetek freudi magyarázattal jönni, mert kétéves korom óta így alszom, hagyjátok meg gyermeki ártatlanságomat -, ahelyett, hogy jó nyugodtan pihenjek a párnámmal együtt egész életre választott férjem oldalán. Ha pedig ez az én problémám, mondjátok nyugodtan, mit érdekel? Hát, én egy önzetlen ember vagyok, és meg akarom osztani másokkal is tapasztalataimat, legyen számukra tanulság. Íme elébetek tárom az életemet, nehogy más is úgy járjon, mint én, tartsa észben, és ne ismételje meg a hibáimat. Ez mostani vallomásom egyetlen célja.

Egy közmondással kezdem el a történetemet, hogy miként maradtam vénleány, amelynek igazságát saját bőrömön tapasztaltam. Íme az igazmondás: "Addig válogass, amíg van miben". Csakhogy én nincs miből válogatnom. Szobatársam, Ionela filozófiája, aki másodéven férjhez ment nagyon tetszetős:
- Tudd meg, kisanyám, hogy ez életünk legjobb időszaka. Nézz csak szét, hány pasi van itt négyzetméterekként? A kihelyezés után többet nem lesz részünk ilyen termésben, még ha az ötéves terv minden jelentkezőjét össze is gyűjtenénk egy helyre. Most van most! Jól figyelj! Ha nem megyünk férjhez hamarosan, vénlányok maradunk!

Vágytól csillogtak a szemei, a férfiak, az élet iránti vágytól.
- Szó sincs róla! - válaszoltam gúnyosan és tovább olvastam a marxista filozófia jegyzetemet.
- Nevess csak, nevess, de meglásd úgy lesz, ahogy mondom - jegyezte meg Ionela és szemceruzával kihúzta a szeme alatt.

Nem haragudott rám Ionela. Jó kislány. Csak kissé sokat sminkkeli magát, illetve mindig, és bár még soha nem láttam tetovált sminket, úgy hallottam róla, hogy Amerikában van ilyen és kitart két évig is, nos, így nézhet ki körülbelül Ionela.

Eszembe sem jutott Ionela intelmeire hallgatni, pedig lett volna rá alkalmam. Annak ellenére, hogy azt hiszitek, nem vagyok csúnya, de a nyelvemet jól felvágták, és igényes vagyok. Első sorban egyáltalán nem tetszenek a Ionela barátjának a kollegái a Katonai Akadémiáról. Túl nagy bennük az érvényesülési vágy, de nincs stílusuk. Lehet, majd nagy fizetésük és viselhetik az állam ruháját, ezzel is takarékoskodva, de azt hallottam, hogy egy bizonyos kor után rengeteg rossz szokásuk lesz az örökös fegyelem miatt. Én nem akarok egy olyan férfi mellett élni, aki mondjuk 45 éves korában glédába állítja a konyhai csuprokat. Ettől idegrohamot kapnék, mert magam kissé bohém vagyok, és nincs valami nagy rend a szekrényemben, azon okból, hogy úgyis rendetlenséget hagyok magam után.

Nem szeretnélek a diáknaplómmal untatni benneteket, hogy miként építettem le a pályázókat a Katonai Akadémiáról, vagy a Műegyetemről, míg aztán eljött a kihelyezés napja...Túlestünk ezen is, és most itt találom magam egy mocskos, füstös személyvonaton, ami visz egy Árgyes* megyei faluba - a magas átlagnak köszönhetően Bukarest közelibe - jegygyűrű nélkül természetesen.

Mialatt ilyen gyakorlatias dolgok megoldása vár rám - hogyan és hol mosakszom télen, amikor a vederben kint hagyott víz befagy, hogy kell úgy fosztani a kukoricát, hogy ne karmolja össze a kezeimet, és így tovább - hallom a háziasszonyomat, egy pisze orrú barna nőt, aki férjestől együtt pincérek az ivóban, és pont azért lakom náluk, mert ők a legvagyonosabbak.
- Hallja, kisasszony, miért nem ment még férjhez?

Fel kellett volna háborodnom, de először is: nem mondta, hogy "elvtársnő", amivel csökkentette a kérdés tapintatlan élét, és másod sorban csak egy egyszerű falusi asszony, aki nem tanult pszichológiát, bár azt tudhatná, így parasztosan, hogy nem emlegetünk kötelet az akasztott ember házában.
- Még nem ért utol a végzet! - fordítottam tréfára a kérdést, mert még sem veszhetek össze a gazdasszonyommal ilyen semmiség miatt, de még azt sem róhatom fel neki, hogy kopogtatás nélkül nyit be a szobámba, vagy hogy hajnali ötkor az ablakom alatt hangoskodik, nem tehetek szemrehányást neki, hiszen a kezei közt vagyok.

Mind emellett jól megvagyok itt a falu legmódosabb embereinél, akik a tiszteletemre, ebédre hívták a tanácselnök elvtársat, had lássa milyen szép, és okos tanárnő jött egyenesen a fővárosból. Nehogy valamilyen hátsó gondolatot tételezzetek fel Lavinia asszonyról, a házgazdámról, a tanácselnök nős, a fia 10 éves, és nem is a mi iskolánkba jár, így nincs szüksége az angol tanárnő protekciójára, Ploieşti* városába adták, a nővéréhez, tanuljon rendes iskolában.
- Milyen iskolában, elnök elvtárs? - kérdeztem rosszmájúan, és a szeme közzé néztem.

Ez a szokásom, szemébe nézek az embereknek. Nem sokan bírják ki, pontosabban senki, anyukám azt mondja, nem jó ha így egyenesen a szemébe nézek, mert megijesztem és megigézem.
- Inkább nézzek másképpen? Így jó? - kérdeztem kancsítva, de anya csak legyintett.

Az elnök elvtárs kezdett valamit dadogni, de aztán kivágta magát egy bizonyos betegség említésével, ami jobban követhető a városban, de amikor már éppen megdicsértem volna magamban diplomáciai érzékét, íme előjött a farbával:
- Hallja? (ezek mind azt hiszik, az idegenek egytől-egyig rosszul hallanak!) - szólt egy korty pálinkával erősítve a bátorságát -. Megengedi, hogy megkérdezem, igaz, semmi közöm hozzá. De miért nem ment még férjhez? Tudja meg, itt nem kallódnak férjjelöltek, sietős volt nekik...
- Igen, igen siettek, mint a nagylány férjhez menni - kacagott a főpincér.

Eleinte csak egyedül, de aztán csatlakozott hozzá az elnök is. Jó vicc, mi?
- Hagyjátok már békén a kisasszonyt, nem látjátok, hogy elpirult? - korholta őket Lavinia elvtársnő - Inkább fogyasszatok még valamit!

Nehogy azt gondoljátok, hogy szemérmes vagyok - Isten őrizz! - vagy hogy olyan könnyen elpirulok, akár egy zárdaszűz. Ha ezt hiszitek, mélységesen tévedtek. Csöppet sem vagyok álszent, de Úristen, hogy csípnek ezek a bolhák az ingem alatt, amit az osztályban szedtem fel! izegtem-mozogtam egy darabig, de aztán mozdulatlan kellett maradnom, nehogy azt gondolják az asztaltársaim, hogy viszket a fenekem. Aki ezt a kifejezést kitalálta, annak személyes tapasztalata kellett lennie. És tudjátok, mit gondolok? Megcáfolhattok, ha akartok, mert bizonyítékaim nincsenek, nem vagyok biológus, hanem bölcsész, de meggyőződésem, hogy ezeknek a bolháknak - szerény és jelentéktelen méretük dacára - erős kötődésük van bizonyos helyekhez. Másképpen mivel magyarázható, hogy szombatonként, amikor felszállok a bukaresti vonatra, eltűnnek, de hétfőn reggel az osztályban rám találnak? Akármit is mondtok, ez így igaz, és ha valaki tanulmányozni óhajtaná ezen, pulex irritans nevű rovarokat, jöjjön ide, de én nem kívánok többé bolhát látni.

Visszatérve saját témámra: úgy látszik, van itt még egy agglegény, akit velem egy időben telepítettek ide miniszteri kinevezéssel ősz elején: a rendőrparancsnok.
- Hogy vagy? - szólított le tegezve, ahogy meglátott, bár megjegyzem, ekkor találkoztunk először.

Hátranéztem - senki! Nem mintha, nem lettem volna hozzászokva a tegeződéshez diákkoromban (de itt még csak pár napja vagyok), de egy undok alak rám tör, és pimasz tekintettel végig mustrál! Ellenszenves az első pillanattól.
- Hallom, még nem vagy férjnél! - mondja vigyorogva - Én is, ha-ha-ha...
- Te? Te, mi vagy? Nem vagy férjnél? - szúrtam vissza neki.
- Ha-ha, tudod, hogy jópofa vagy? Mikor jössz be az őrsre, hogy cseréltesd ki a személyidet... Lehet még nevet is cserélsz, ha-ha-ha. Akkor nem kell kétszer személyit íratni. Az én nevem Tudorache, ha-ha-ha.
- Ha-ha! - utánoztam, mire ő barátságosan rám vicsorgott - Várj reám, és majd jövök!

Nem várt. Jött! Minden áldott nap jött, leült mellém egy ládára, és be nem állt a szája...Beszélt az apjáról, aki nagykövet. Beszélt az utazásiról Párizsban, a zöld lovakról a falon. Mindannyian együtt vagyunk, tanárok, diákok, egy nagy halom tengeri körül, amit le kell hántanunk. Kéthetes mezőgazdasági gyakorlat. Az egyetemen nem volt részünk tengeriben, csak szőlőben és hagymában. Azért ez is jobb, mint a kukoricatörés, jegyzem meg. Szóval itt vagyunk a rakás körül, és nincs módom leteremteni ezt a mitugrász és közönséges őrmestert. Inkább többször felállok és odamegyek valamelyik gyerekhez, segíteni.
- Tudja, kedves, hogy Dumitrescu elvtársnő nagyon haragszik ám! - suttogja a fülembe az iskola igazgatója, egy diplomás nagyparaszt.

Hogyhogy?
- Nagyon dühös magácskára - folytatja -, mert amióta ez a rendőr magára akaszkodott, egyetlen cső kukoricát sem mer ellopni...

A két hét gyakorlat alatt nem volt semmi kilátás. A rendőr, az rendőr: türelmes, kőkemény, és makacs, mint a szamár. Amikor meglöktem, hogy beleesett az árokba, rájött, hogy nem tréfálok, és azóta nem köszön, de nem sokat veszítettem, mert eddig sem köszönt.

Aztán itt lenne a körorvos a szomszéd faluból, ő is ingázik a fővárosba, kicsit udvarolgatott nekem a vagon keskeny folyosóján, csakhogy amikor éppen találkát adott a Torony cukrászdába másnapra, azaz vasárnapra, délután hétre, és én bele is egyeztem, olyan izgatottan rántotta ki a zsebkendőjét, hogy a karikagyűrűjét alig tudta utána felszedni a lábak alól.

Látjátok? Így jártam, ha nem hallgattam kolléganőm, Ionela tanácsára. Jó leány, hiába tömte a fejem, hogyan járták meg mások, de gondolom az én esetem is tanulságos. Igyekezzetek, amíg nem késő, korlátozott a kínálat, mint a piacon: ha későn mész csak fonnyadt zöldséget találsz, ha korán, friss, üde virágot.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynom anyám társaságát - nagynénik, szomszédasszonyok, barátnők, ismerősök, jó- és rosszakarók tömegét, szóval mindenkit, aki szoknyát visel, akik igyekezetét még becsülném is, ha nem az én férjhez adásomról lenne szó. Felkutatják a világnak minden sarkát, hogy akár egyetlen nőtlen férfira is bukkanjanak.
- Ismerek egy kedves fiút: szép, magas, nálad magasabb, okos, egyetemet végzett, háza van, autója...

Jött a jelentkezők jellemzése. Bemutatták őket így, vagy úgy, közvetve, vagy közvetlenül, és én közvetlenül el is utasítottam őket. Hisz nem vagyok még harmincöt, hogy a vénasszonyok adjanak férjhez. De minden veszendő - a férfiak is, igaz? - kiürült a zsák.
- Az asszisztensnő ismer egy rendes fiút, van háza, autója... Igaz, van egy fia is az első házasságából, de már nagy...

Így szóltak az utolsó próbálkozások, de ismétlem, csodálom az asszonyok kitartó erőfeszítését, a nyilvánvaló hiábavalóság dacára. Mindannyik közül, természetesen, a legkitartóbb anya volt. Felsorakoztatta az összes létező jelzőt, bevetett minden fortélyt, csak szert tegyen egy férfire, anélkül, hogy nálam bármilyen sikerre is számíthatna.
- Bár már megérném, hogy te is beállj a rendes emberek sorába! - siránkozott minden egyes reggel, mikor félötkor búcsút vett tőle a szerelemben nem szerencsés leánya - Tudd meg, hogy voltam a javasasszonynál és misét is mondattam...

Jól van. A vonatig még van egy félórám, és már nem találkozom senkivel, aki megkérdezné, miért nem mentem férjhez. Valamit motyog a jegycsípő, egy negyvenes, kopaszodó alak, kéjvágyó szemekkel, de nem értem tisztán a szavait, mellém akar ülni a fülkében, de röviden elutasítom:
- A férjem ül itt!
- Hogy? Mi? - csodálkozik, de én elfordítottam a gyűrűmet az ujjamon, és a padra tettem a Scânteia* legfrissebb számát, fel vagyok én készülve (!), nem először menti meg ez a helyzetet, mert hol van az a nő, aki ezt olvassa, a férfiak pedig úgy félnek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Aki ezt olvassa, az figyel, de vajon kit és mit?

Aztán átszállok, a személyvonat ott vár a legkülsőbb vágányon, Rosiori de Vede* állomásán. Százas, hogy ott van, olyan nincs, hogy hiányozzon, és mi, az öt ingázó felszállunk - én, a doktor, aki zavartan köszön, a rendőr, aki nem köszön, és két nő, akik páraktivistáknak néznek ki, biztos terepmunkájuk van.

A vonat elindul, én sóhajtozok az újabb elvesztegetett hét miatt, mikor egy cigányasszony fürgén felkapaszkodik a lépcsőn, utána a másik, és íme teljes pompájukban belépnek az üres vagon üres fülkéjébe.
- Jaj csókolom a kezecskéjét, kedveském! Helyet foglalhatunk mi is itt magácska mellett? - mondta rekedt hangon az idősebbik.

Mielőtt még válaszolhattam volna, ledobja a tarisznyáját a szemközti padra, és lehuppan mellém. Olcsó dohány szaga csap meg az idősebb foghíjas szájából, miközben cigarettát kunyerál.
- Sajnálom, de nem dohányzom - mondom olyan udvarias hangon, ami csak kitelik tőlem ebben az órában, mert nem akarok cirkuszt.
- Nem tesz semmit, van nekem egy cigarettám - mondja békítően, és virágmintás ruhája, és ráncos szoknyája zsebéből előhalászik egy gyűrött cigarettacsomagot -. Miért nem cigizel, nem hagyja az ember? Vagy nem is vagy férjnél? Úristen! - sajnálkozott két füst között - Egy ilyen szép leány, férfi nélkül? Isten bocsássa meg... De miért? Megbabonáztak, figyelj rám, ez lehet az oka, valaki megbabonázott. Ráolvasással elvarázsolt valaki, szépségem? Gyere, majd leveszi rólad a mámi, és meglásd, megtörik a varázs, és rátalálsz a férjedre...

Elevenembe találtak a szavai, ahogy a szemembe villant egyetlen szál felsőfogának arany csillanása.
- Nem hiszek én az ilyesmiben - mondom neki, de közben az ablakon át, lesem, hogyan szabaduljak, de sehol sincs a kalauz, de különben sem tenné ki őket, ha van jegyük, ha nincs. Egyetlen megoldás, ha kilépek a fülkéből, de mit hozzak fel, mint okot, meg ne sértsem őket, mert még lekevernek nekem két jó pofot a diszkrimináció miatt, meg még a táskámat is elvennék! Semmi kifogást nem találok, így előveszem a könyvemet, és úgy teszek, mintha olvasnék, de közben figyelem minden mozdulatukat.

Az öregasszony - lehet hatvan épp úgy, mint nyolcvan a ráncaitól - elővesz nagy nyugodtan egy négyszögletes piros vásznat, jól kirázza, és a nyitott tenyerére helyezi:
- Gyerünk, tegyél ide egy százast, és én feloldom a varázst, hogy férjet találj.

Egy kullancs nem más, ez a cigányasszony.
- De én nem akarom! - keménykedek.
- Mit, hogy nem! Persze, hogy akarod. Gyere, szépségem, mit számit az a százas? Ezen múlik a boldogságod, és nem akarsz ideadni egy százast?

Így korhol, közben a másik, a fiatalabb is beleszól.
- Persze! Lehet nem is tudod, de ő Szilfida mama, a környék legnagyobb varázslónője. Látszik, nem vagy idevalósi, másképpen ismernéd... Sok varázslatot végzett, nagyuraknak, nem csak olyanoknak, mint te... Neki ez üzlet, másképp nem is kellene az a százas. Rajta, tedd oda azt a pénzt!

Olyan közel jönnek hozzám, hogy úgy érezem, az idősebbik szeme fényében magamat látom miközben az orrom elé nyomja a rongyot.
- Gyerünk, mert elszáll a varázslat...

Azt hiszem, valamilyen hipnotikus ereje lehet a máminak. Anélkül, hogy meggondolnám, hipnotizáltan, mégis valami reményben bízva - hátha mégis igaz, és létezik varázslat? hátha anyának van igaza, mikor a javasasszonyhoz fordul? mit veszíthetek? egy százast és mit nyerhetek? a boldogságomat... - előveszem a pénztárcámat, és a kiterítetett vászonra ráteszem az utolsó százasomat.
- Ez az! - mondja nyálazva a vénség, és lassú mozdulatokkal ráhajtogatja a vászondarab széleit a pénzre. Ezután átkötözi egy zsákvászonból származó szállal, jól megrázogatja, átveszi egyik kezéből a másikba, mintha égetné a kezét, rákezd kántálni, de egy szavát sem értem. Mit értsek? Nem volt részem ráolvasásban, kivéve, amikor anyám nyolcéves koromban, rontás ellen elém tartott egy ibriket, amibe frissen oltott faszenet dobott, és azt mormolta: "Távozz rontás, szemmel verés..."
A cigányasszonynál nem volt ibrik, de fejlettebb módszerei voltak, és a hagyományban gyökereztek az ismeretei.
- Tedd még oda a gyűrűdet is, hogy a ráolvasás erősebb legyen - szólt a fiatalabb.

A másik ellenben, tovább motyogva intett, hogy nem kell, elég erősek az ő szavai, nincs szükség semmiféle sárga fémre a megerősítéséhez. A kezei gyorsan, gyorsan mozogtak, a vörös ruhadarab lobogott a szavak ritmusára, és kis idő múlva szemeit tágra nyitva megszólalt:
- Így, na! Amit kellett megtettem. Tudd meg, hogy meg volt kötve a jegyességed, valaki halálosan gyűlöl, egy másik nő, de én feloldottalak. Nehezen ment, nagyon nehezen, mert fekete mágiával kötöttek meg. No, most kisasszonykám a következőt tedd, de föltétlenül, másképp nem teljesül: vedd ezt a vásznat, és dugd be a kebledbe - és már nyomta is a rongycsomót a blúzom alá, de elhúzódtam - este hatig. Pontban hatkor menj a klozetbe és pipilj rá a rongyba kötözött pénzre. Nem kerül semmibe, csak azért végeztem el, mert rendes lány vagy és segíteni akartam neked.

A markomba nyomja a rongycsomót, mikor a fiatalabb szinte rémülten felkiált:
- Jaj, nem kellene, jaj, nekünk itt leszállni? Csoda vigye a ráolvasásodat, mindjárt elnézzük az állomást...

Megragadták a padon levő tarisznyáikat, és egy vakhang nélkül kifutottak a fülkéből. A puffanás alapján elképzeltem, hogy a tarisznyáik előttük értek földet a peronon. Még jó hogy nem lopták el táskámat, gondoltam hirtelen. Igen, elismerem szégyenkezve, hogy azt gondoltam, azért rendezték az egészet, hogy elvonják a figyelmemet és elemeljék a táskámat. De nem, a táskám a helyén van, a hátizsákom is, és a vörös rongy a markomban...
- Jó napot! Kérem a jegyeket felmutatni! - szólt parancsoló hangon a kalauz.

Dühös és izzadt. Biztos valamilyen baja van, hogy így izzad, de ez még nem ok arra, hogy pokróc legyen...A kezében levő kendővel kezdi törölgetni a homlokáról a verejtékcseppeket.
- Az ördög vigye ezeket a cigányokat, csak akkor vettem észre őket, amikor leszálltak...
Adok én nekik, ha még egyszer elkapom őket a vonaton, becsapják az utasokat, a nőket, azzal hogy megszabadítják az átoktól, elszedik a pénzüket, s cserébe egy vörös rongyot adnak... Jár a kezük, mint a motolla, még csúfot is űznek a nőkből, hogy pipiljenek a rongyra, de ki olyan lökött, hogy higgyen nekik, és megtegyék? Remélem, a kisasszonyt nem húzták csőbe, látom, olvas, városi...

Csak bólintok, sápadtan, és szó nélkül óvatosan az ülés alá dugom a rongyot.

Gondolom, most már értitek, egyrészt, hogyan maradtam vénlány, másodszor, hogy miért nem hibáztatok senkit ezen állapot miatt, és harmadszor, hogy mennyire szükség van egy becsületes jóismerősre, aki megosztja veled a tapasztalatait.


Árgyes - megye Romániában,a Déli-Kárpátoktól délre.
Ploieşti - kőolajiparáról híres város Bukaresttől 60 km távolságra.
Scânteia - a kommunista párt központilapja volt.
Rosiori de Vede - ősrégi város, vasúti csomópont