Találkozás

"Csókolom" - hallom.
Egy férfit látok, ahogy odafordulok, egy csokorral a kezében. Érzem, jéggé dermedek. Jaj, ő nem lehet, nem lehet, nem lehet, ismételem magamban a végtelenségig. Pillanatra azt kívánom, tűnjön el.
"Nem gondolod, hogy megszólalhatnál?" - kérdezi.
A hangjától végig bizsereg a hátgerincem. Más a hangja. Más a tekintete. Az arc az övé. A múltból áll minden mozzanat. Minden, amit látok rajta: elszállt közös múltunk. Másokkal eltöltött idő, mások ágyában eltöltött éjszakák, melyről nem tudok, általam ismeretlenek társasága, akiket soha meg sem ismerhetek, számomra nem hallható válaszok.
Nem tudhatom, rólam miket gondol. Annyira messze került tőlem, hogy már nincs mit tenni, minden olyan véglegesen rokkant.
Nem szólok semmit.
"Ne tedd ezt velem!"- mondja- "Szólj valamit. Csak annyit legalább, szia."
Nem tudom a számat se kinyitni.
Mozdulni sem birok.
Csak állok.
"Bocsánat" - kiáltok fel - "összetéveszt valakivel...!"
Megzavarodva néz rám.
Már a taxiban, forró homlokomat a hideg üveghez támasztva, próbálok visszaemlékezni az előbb látott kezekre, a fizikai munkát végző kezekre, s ezt összhangba hozni emlékeimmel. Kísérletet teszek a göndör hajával, a tincseivel, vagy a szeme körüli apró ráncokkal. Görnyedt vállaival. De nem, nem vagyok rá képes. Csak bámulom a járdán jövő-menőket, beléjük kapaszkodok, kétségbeesve. Akkor..., akkor...
De ha ő már ugyanaz, akkor én, én ki vagyok...?