Szinte nyár

Az Isar partján ül egy férfi ráhajolva a gitárjára. Régi, nagy szerelem lehet. A hangszerből lágy, érzelmes, felkavaró dallam árad. Itt-ott emberek párban, négyesben, vagy suhogó egyedül bámulják a vizet. Arccal a folyó felé. Ülnek mereven. Nehéz volt a tél. És hosszú.
 
Fehér kavicsok szikráznak a napon, a vízen hullámok játszadoznak a csillogó fénnyel. Vadrécék, párban, úsznak egyik partról a másikra eleséget keresve, lebukva néha-néha a víz alá. Semmi nem mutat arra, hogy ezek a víz alatti beavatkozások bármilyen eredménnyel is járnának.
 
Csend van, a beszélgetések oly halkak, hogy nem hallani sem lehet. A víz felé forduló testek is mozdulatlanok. A folyó meg csak folyik.
 
Egy férfi fadarabot hajít a folyó közepébe, hogy a fekete labrador ússzon utána és hozza ki. A tanulékony állat sietség nélkül úszik oda-vissza. Teljesít. A fadarabot gazdája lábaihoz helyezi.
 
Egyszerre mozgás támad. Fekete kalapos fiatalember lépked lefele a martoldal lépcsőin, és elhelyezkedik a többiek között. Mintha betanult szerepet játszana - kis késéssel, ahogy a mozdulatai jelzik. Teste végül ellazul. A vizet kezdi nézni mozdulatlanul, és mosoly terül szét az arcán.
 
A víz csobogása elnyom minden beszédhangot.
 
Az érzelmes-szomorkás dallam azonban mindent betölt, elnyomva még a folyó zúgását is, ahogy az habot kavarva a völgybe igyekszik. A férfi csak befele figyel, a gitár fölé hajolva. Egyedül őt nem vonzza a folyó, s a csillogó hullámjáték. Régi, nagy szerelem lehet.