A feltétel nélküli szeretet

Borult áprilisi idő volt, és én fáradtam bandukoltam hazafelé az iskolából. Nem rég kerültem be a főiskolába, s még mindig iskolánk, vagy líceumnak mondtam. Megyek aludni, mert ha én elalszom... Nem tudom létezik-e álom-drog, de én biztosan alvásfüggő vagyok. Bárhol képes vagyok elaludni: előadáson, gyakorlaton egy sarokban. Míg lépegetek a kollégium irányába, s kerülgetem a pocsolyákat, azt próbálom kitalálni, jön-e autó mögöttem, anélkül, hogy hátranéznék, és az ágyikómról ábrándozom, a vacsorámról, kedvteléseimről. Vajon dudál majd az autó, mielőtt elütne? Eszembe jut, hogy nincs otthon kenyér, de már elhaladtam a kollégiumhoz levő legközelebbi kenyeres bolt mellett, ki a csoda adna nekem egy szelet kenyeret. Végül is a hűtőmben nincs más, mint egy tálacskányi főtt rizs - különben is a rizs nem megy kenyérrel, miau... két falat az egész, miau... vagy három, és vetem be magam a puha ágyikómba, miau!... még akkor is, ha még csak nyolc óra van és reggelig fel se kelek, miau! fenébe a tételekkel!, de mi ez, amit mind hallok?
 
A piros Fiat Punto óta, amelyik a járda szélénél áll, jön mögöttem egy macska - se nem nagy, se nem kicsi,se nem kövér, se nem sovány,fekete-fehér tarka, a mancsai sárosak, de fehér színűek, mintha zoknit viselne. A nyávogását hallottam, mely átszűrődött csapongó gondolataimon, a se nem éles, se nem kétségbeesett, se nem finom nyávogását. Megállok, feléje fordulok, és a szemébe nézek. Felemeli a fejét a füleit hegyezve, pillanatra rám néz, pislog, ahogy csak a macskák tudnak, majd nyávog még egyet. Semmi sem fogható ahhoz, ahogy a macskák a szemedbe nézve nyávognak. A líceumi szeretlek sem, a csókok sem az ablakmélyedésben, még a tantárgy olimpián kapott díszoklevél sem mérhető hozzá. Ölbe veszem, és mást sem akarok, mint mielőbb a kollégiumi szobámban lenni, és elhalmozni szeretettel ezt az aranyos kis lényt, aki néz rám nyávogva, mintha éppen ezt kérné tőlem. Úgy éreztem magam, mint Vitéz János, amikor a lóra felkapta Szép Ilonkát, és fülébe súgta: "Itt lakom a harmadik utcában, és lapul a hűtőben egy liter bor..."
 
Megérkezem, nagyot sóhajtok, s a cicát leteszem egy pillanatra, amíg beteszem az ajtót. A drágám lép hármat-négyet a szanaszét hagyott cipők és papucsok között, kecsesen megfordul, mint egy mini párduc, számba veszi az egész szobát, aztán a tekintetemet keresi, s miután rátalált csillogó, résnyire szűkülő szemeit az enyémekbe mélyeszti, és ... nyávog. Hát persze, csapok a homlokomra, enni kér, hiszen szegényke mindjárt éhen hal, akár csak magam is. Meg ne haljon itt nekem, és kihunyjanak azok a szeretet sugarak, melyek felém irányulnak, és viszont. Kinyitom a sarokban álló hűtőt, keressek valami neki valót. A rizst jeges birodalmam egyedüli reménységeit (az ecetes uborka halmaza mellett, mely pillanatnyilag alkalmatlan éhség ellen) biztos nem kedvelné, de találok egy felbontott csomag virslit, aminek fel forma hiányzik, mert a múlt héten a többit megettem. Gyorsan a papírjából kiszedem, a cica közelebb óvakodik. Az ételt leteszem a járólapra, fél perc alatt el is tünteti. Lekuporodok vele szembe, és megsimogatom a fejét, a füleit, elképzelem a szobatársam megrökönyödését, de én majd meggyőzöm, hogy szükségünk van egy társra, ez pedig egy varázslatos lény, aki rám talált, követett, és ha egy macska valakit követ, az jó jel.
 
A macska kibújik a kezem alól. Cicc, cici-cicc. Az ajtó felé igyekszik. Cicc, cici-cicc. Odaért. Ciiicc, cici-cic. Forog egyet-kettőt a farka körül. Cicukám, gyere ide, szeretlek! Megáll, rám néz, és egy halkat nyávog nyitott szájjal, felhúzott felsőajakkal, hogy kilátszanak fogai. Hirtelen meglátom magam az ő szemével. Egy lökött alak ül a konyha hideg kövén, ebben a reménytelen putriban, és még azt akarja, hogy szeressem! Én nem szeretlek, csak eltűrlek, feltétel nélküli szeretet nem létezik, úgyhogy engedj ki ebből a veremből, várnak a neveletlen kölykeim, és az egész állatvilág, Ja, és a virsli már lejárt. Nekem azonban vannak enzimeim, de neked nincsenek. Na, táj!
 
A fekete-fehér tarka cica köszönet nélkül kisétál az ajtómon, s vele együtt mindem hitem a Világegyetemben, az Istenben, a Szerelemben, és mindenben úgy általában. A macska már újra a járdán van, és biztos emészti az ételt és a szeretetemet, melyet ráerőszakoltam azzal az átkozott virslivel együtt. Igaza van.
 
Feltétel nélküli szeretet nincs - nem létezik. Anyám azért szeret, mert én vagyok a gyermeke, szeretetének feltétele, hogy a Sors úgy döntött, én legyek a gyermeke, és nem más. Másképpen, ki tudja egyáltalán észrevett volna valaha. A macska azért szeretett, mert enni adtam neki. Tulajdonképpen csak eltűrt. Lehet, hogy ha valami jobb ennivalót adok neki, szeretett volna egy pillanatig. Szeretni annyi, mint kapni. Aki azt gondolja, hogy a szeretet adakozás és kész, az egy öngyilkos.
 
Ezeket az utolsó gondolatokat elalvás előtt találtam ki. Mikor másnap délben felébredtem, úgy éreztem, mindez csak álom volt, amit alvás túladagolásom okozott.