A képeken a perspektíva néha beszűkül, máshol kitágul ugyan, de a tér kitágulása csak a sivárság érzetét fokozza: egy olyan világba enged betekintést, amelyet nincs módunk beélni. A fotókon a tartalom és az értelem, mely a tárgyak tulajdona kellene hogy legyen, eltűnik: az a felirat sem mond valójában semmit, amely finom falatokat ígér ugyan, de mivel egy beazonosíthatatlan tekintet irányvonalát követve lesz a kép alkotóeleme, jelentését elveszti az idegenség közegében. Nem is látjuk az arcot, csak a testtartás bizonytalanságát, a lépések és a féloldalra forduló fej aszinkronját, és ebben a "széttartásban" ember és térelem össze nem illő volta ismétlődik meg. Egy attitűd a pozícióban - és ez szinte mindegyik fotón tetten érhető mint életérzés.
Az antropológiában az ilyen helyeket nem-helynek nevezik. A nem-helyek a modernitás utáni világ szüleményei, illetve megszaporodásuk lehetőségei: átmeneti helyekről van szó, ahol sokáig nem tartózkodunk, ahol áthaladunk, amelyhez nem kötnek emlékek, ahová identitásunk nem kapcsolódik, amelyek nem beélhetőek. Csak átmenti tartózkodásra valók, mint a várótermek és bevásárlóközpontok, repülőterek és az utazás megannyi tere, amelyen az áthaladás nyújthat ugyan lehetőséget némi szemlélődésre, de anélkül, hogy a látvány belénk épülve fontossá válhatna.
Korunkban a nem-helyek megszaporodásának vagyunk tanui. Állunk a térben, de mégsem vagyunk ott. Az egyik fotó emberalakja fénylő fémkorlátnak dől, amely mögött végtelen hosszan sorakoznak a bevásárlókocsik. A kerekek, fogantyúk és fémvázak szabályosan ismétlődő sora mögött az üzlet üvegfalának tükrében egy mérhetetlenül közömbös világ, amely fogyasztási központok homályos távlatait mutatja, egy nem-hely-komplexum világát, ahol az emberalak elfordulását mindettől mi sem jelezheti jobban, mint az a fejtartás, amely egy másik világba tekintés irányába mutat: átlépést az okostelefon képernyője által szimulált másik térbe.
Az emeber távolsága a tértől, a nem-hely átmenetisége a maszkviselés korszakában a végletekig fokozza a magányosság érzetét. A hely itt már nem csak távolságtartó és jelentésnélküli, hanem veszélyes is. A viszonylagos normalitás állapotában a nyilvános tereknek csak kis részét tekintjük veszélyesnek, és megtanultunk védekezni olymódon, hogy amennyiben csak tehetjük, elkerüljük azokat. De amikor a világ egészére hálóként borul rá a fenyegetettség, akkor minden hely veszélyessé válik, és áthaladáskor arcunk elrejtésével, a világ és ember közé feszített védőfelülettel próbáljuk átvészelni az áthaladást. Arcunkon maszk, testünkön védőöltözet burka. Az egész világ egy veszélyes zónává válik, azok a helyek is nem-helyek lesznek, ahol eddigelé még meg tudtuk vetni a lábunkat. Emberünket a teljesen kiüresedett tér egy emberi használatra létrehozott, a tér beélési lehetőségét kínáló pad sarkára lerogyva, a kimerültség és reménytelenség testtartásában látjuk. A tér fölött vészjósló fekete felhők. Fehér védőruhájában mozdulatlan. És bár a pad sarka kényelmetlen ülést kínál, ez az ideiglenesnek szánt leülés még sokáig eltarthat. Amíg elmúlik a veszély? Ki lehet várni a végét itt, ezen a nem-helyen, magányosan és a végsőkig kimerülten? Talán.
Valaki biciklivel halad az utcán, az eső függönye szétvibrálja a képet, az útburkolat opálos fényei sávokra szabdalják a teret. Valaki más az egyik oldalon betonkerítés, a másik oldalon elszáradt növényi indákkal átfűzött drótkerítés keskeny sávján halad. Arcát nem látjuk, alakját is alig. Mintha kissé görnyedt lenne, mintha valamit cipelne. Mintha egész testét beborítaná valamiféle öltözet, melynek színét, formáját, anyagát beazonosíthatatlanná teszi az egész képet beborító homály, az az univerzális szürkeség, amely alkalmas lehet akár rejtőzködésre is. Mi csak épp áthaladunk itt. Nem maradunk soká. Mi itt sem vagyunk.
(Bodó Julianna)
Szabó Szilárd fotóihoz:
