A hidak

Ő egy fiú volt az osztályból. Adrián.

Találkát kért két órára, a park előtt. Mindent ő döntött el, nekem csak meg kell jelennem. Legalább is nekem úgy tűnt, semmi nem tőlem függ.

Először is - késett.

Nézek minden felé, remélve, csak megjelenik, bár már nem hittem benne. Arra a következtetésre jutok, hogy ez csak egy vicc volt a részéről. Mikor már majdnem elsírom magam, megjelenik. Ráérősen közelit, mint akinek nincs is sietni valója, jó hangulatban, és ezt nem is titkolja.
"Minek jöttél?!" - kérdezem.

Értetlenül megáll.
"Mi van?"
"Elmúlt rég a megbeszélt idő, nincs órád, mint más embernek?!"
"Oooo..., hát erről van szó?"
"Eredj vissza! Menj a csodába!"

Kopott farmert visel és idétlen fekete pulóvert.
"Hagyd a hülyeséget" - mondja -. "Te itt vagy, én itt vagyok, hol a probléma?"
Lesütöm a szemem anélkül, hogy szólnék. Kinyújtja a kezét felém és én is kinyújtom a kezem. Így igaz: itt van.

Elindulunk a ködbe borult Herăstrău parkban. A tavasz ellenére csípős a hideg. Nedves a föld és az avar. A fák a mozdulatlan vízben tükröződnek, ágaik üresek, csupaszok, és ideiglenesen halálba merevedtek.

A tó partján megyünk, a vasúti sínekhez érkezünk, egyensúlyozni próbálunk rajta és nagyokat nevetünk. A sínen lépegetve belekapaszkodott a kabátomba és elveszítettem az egyensúlyomat. Hasra estem.
"Szerencsétlen!" - mondtam.

Nekiestem. Megfogta a karomat, szorosan tartotta a csuklómat. Láttam, a tenyeremet felhorzsoltam. Hahotázva nevetett. Ez még jobban felingerelt. Kiszabadultam a szorításából és újból nekirontottam. Megragad és a karjaiba szorít. Vergődök. Rágó szaga van a leheletének.

Nem bírtam kiszabadulni, s elkezdtem sírni. Ezt otthon tanultam. Apa addig a percig a főnök, amíg anya sírni nem kezd. Ha anya sírni kezd, porrá omlik apa főnöksége. Így Adrián is elenged, előhúz egy csokoládét, és átnyújtja. Későbbre tartogatta, közli velem, de a jelen helyzetben szükség van rá. Végül is ő egy férfi. Tizenhat év, avagy negyvenhat, mi a különbség?

Leültünk egy padra. Egy pókot figyeltem a fán és ő ezalatt eltűnt. Néztem mindenfelé, de nem látom. Nézem a bokrokat. Indulok visszafele a fasoron. Le is fel is. Keresem a fák mögött. Sehol se találom. Mintha elnyelte volna a föld.

Újra sírva fakadtam. Mikor megjelent, már nem volt mit adjon vigasztalásul, ezért felmászik egy ott hagyott csőre és énekel, táncol rajta. "I don't wanna rock, DJ, But you're makink me feel so nice, When's gonna stop, DJ? Cos you're keeping me up all night". Tátott szájjal állok és csak bámulom. "Robbie!" mondja magyarázat képen, amikor szünetet tart, és a tenyereivel veri a ritmust.

Ekkor kinyújtja felém a kezét, és én is kinyújtom az enyémet. Húz mag után. Megyünk és felkapaszkodunk az óriáskerékre a parkban. Nem forog, mert meghibásodott. Mivelhogy nem működik, nem kell kifizetni az öt lej használati díjat. Csak állunk ott, és röhögünk, mint valami hülyék.

Miután lemászunk, megajándékoz egy szál árvácskával, amit egy a halódás ellen küszködő virágágyásból szakított le. Vagy az egy hete tartó szépidő csapta be, és most akar kihajtani? Nem tudom eldönteni, melyik a kettő közül.

Odaérünk egy hídhoz.
"Esküdj meg, hogy mindig szeretni fogsz!" - kiáltotta - "Máskülönben leugrom!"

Megígérem neki, kínosan tekintve az örök szerelem kilátására. Kiszáradt a szám, ahogy kimondtam a kért szavakat.

De amikor egy másik hídhoz érünk, megváltozott teljesen a hangulata.
"Indulj előre!"
"Miért?" - kérdeztem

Nem is felelt. Megteszem, amit kér, de közben mindegyre hátra nézek, lássam, mi jár a fejében. Int, hogy csak folytassam. Az aszfaltos úton akarok tovább menni, de egy másikra irányít.

Mikor utolér, komor hangulatban és titokzatosan így szól:
"Megfogadtam, hogy ezen a hídon sohasem megyek át együtt senkivel."
"Miért?"
"Miért, miért, miért. Mindig mindent kell, tudjál?"

Megállok, mereven ránézek. Még itt csengenek a fülemben a másik hídon mondott szavak. A szavak ugyan ott vannak, de már halványodnak. Csalódott vagyok.
"Csak azt szeretném tudni, hány lánytól kértél még örök szerelmet?"
"Tudod, mit? Idegesítesz."

Szó nélkül megyek tovább.

Amikor azonban kijövünk a parkból, elfog a rémület, mert valahol egy kutya üvölteni kezd, és ebben a szürke és fagyos légkörben, a recsegő, fagyott karú fákkal, már csak ez hiányzott.

Megállok, belekapaszkodom a karjába, a két kezembe fogom a kezét, és lázasan beszélni kezdek, és beszélek, és beszélek, és beszélek, hogy beborítsak mindent, hogy ne halljon mást, csak az én szavaimat, és megfogadom magamnak, mialatt tovább beszélek, hogy addig fogok beszélni, amíg belehalok. Beszélek tovább, és tovább, még akkor is, mikor már rég elmondtam mindent, amit akartam.

Megbotránkozva néz rám, és azt mondja:
"Ha hallanád, miket beszélsz, az életben ki nem nyitnád a szádat!"