Ő hirtelen lehajol. Én sikoltok: "Ne törd le, ne törd le!"
Késő. Egy szálat letört és udvariasan felém nyújtja. Lilán a méregtől, de elfogadom, motyogva valami olyasmit, hogy nem lett volna.
*
És mintha kicsinálták volna, az üres utcán megjelenik egy autó. A gépkocsivezető ránk bámul: támadó pózba mervedünk, kezemben a rózsaszál, Mátyás szemeit a rózsára szegezi. A kocsi fékez, majd hátramenetbe kapcsol. Az oldalán nagy kék betüket silabizálok ki: R E N D Ö R S É G. Mindketten mégjobban lemerevedünk.
A sofőr leengedi az ablakot. Figyelmesen megnéz. Senki sem szól. Egyszerre nevetségesen és gyámoltalanul megszólalok: "Bocsánatot kérek..."
Erre a gépkocsivazatő bizalmaskodva Mátyáshoz fordul: "Uram, az a szál rózsa háromezret ér. Máskor jobban vigyázzon!" - és füstölgő gumikkal tovább hajt.
Megkönnyebbülünk - különösen Mátyás. Én tovább buffogok, hogy lám, majdnem megjártuk miattad, szabad ilyent csinálni? Rózsát szakítani a járda mellől? És így tovább, és így tovább...
Mátyás hagyja magát legorombítani, de hirtelen idegesen rám förmed: "Igen, Anda, igen, igazad van! De mond meg nekem igaz szavadra, kaptál már valaha háromezret érő rózsaszálat?
Az az igazság, hogy sohasem.