01.07.2010
Rajtam fekete ruha és Mátyáson öltöny. Éppen egy esküvőről jövünk. Ő - sok pohár wisky után van - én sok pohár bor után.Az utcán megyünk, a gyalogátkelőn, szemben a Rendelő Intézettel. Ö szónokolt. Én hallgattam. Az utca üres. Ember nem látszik. Autó sem. Ebben a pillanatban Mátyás észre veszi a járda mellett nyíló rózsákat. Gyönyörűek, sárgák, Roger Waters sorait juttatják eszembe: "My yellow rose / In her blood-stained clothes".
Ő hirtelen lehajol. Én sikoltok: "Ne törd le, ne törd le!"
Késő. Egy szálat letört és udvariasan felém nyújtja. Lilán a méregtől, de elfogadom, motyogva valami olyasmit, hogy nem lett volna.

*

És mintha kicsinálták volna, az üres utcán megjelenik egy autó. A gépkocsivezető ránk bámul: támadó pózba mervedünk, kezemben a rózsaszál, Mátyás szemeit a rózsára szegezi. A kocsi fékez, majd hátramenetbe kapcsol. Az oldalán nagy kék betüket silabizálok ki: R E N D Ö R S É G. Mindketten mégjobban lemerevedünk.
A sofőr leengedi az ablakot. Figyelmesen megnéz. Senki sem szól. Egyszerre nevetségesen és gyámoltalanul megszólalok: "Bocsánatot kérek..."
Erre a gépkocsivazatő bizalmaskodva Mátyáshoz fordul: "Uram, az a szál rózsa háromezret ér. Máskor jobban vigyázzon!" - és füstölgő gumikkal tovább hajt.
Megkönnyebbülünk - különösen Mátyás. Én tovább buffogok, hogy lám, majdnem megjártuk miattad, szabad ilyent csinálni? Rózsát szakítani a járda mellől? És így tovább, és így tovább...
Mátyás hagyja magát legorombítani, de hirtelen idegesen rám förmed: "Igen, Anda, igen, igazad van! De mond meg nekem igaz szavadra, kaptál már valaha háromezret érő rózsaszálat?
Az az igazság, hogy sohasem.

0 comentarii

Publicitate

Sus