Midőn jókor reggel kiléptem a házból a sarki pékségbe igyekezve a mindennapit beszerezni, eszembe nem jutott volna, hogy virággal a kezemben és szívem mélyéig meghatódva térek vissza.
Előre bocsátom, ez nem romantikus filmbetét, inkább egy tömbházi rövidfilm (bár egyesek véleménye szerint ez a romantika), melynek a szereplője rajtam kívül még egy ember, aki a ház sarkánál álló szemetes kuka iránt mutat élénk érdeklődést, azaz ennivalót keresgél magának. Pillanatra rám tekintett. Elmondhatatlan, amit szemeiben láttam egy másodperc tört része alatt! Mennyi szomorúság, reménytelenség, magány, amelyről fogalmam sincs és remélem soha nem is lesz (amiért végtelenül hálás is vagyok a Fenn valónak!). Beleborzongtam ebbe a pillantásba, mintha két külön világ metszette volna egymást. Ez a néma tekintet arra ösztönzött, hogy neki is vegyek kenyeret és otthon készítsek egy csomagot számára. Egy aprócska gesztus, normális körülmények között meg sem érdemelné, hogy említést tegyek róla. Csakhogy... miután átadtam neki az ennivalót, nagyon udvariasa arra kért, várnék egy picikét, és egyik elégé koszos szatyrából kivett... három szál rózsát. Gyönyörűeket, akár csak maga a gesztus - nem csoda, hogy könnyek gyűltek a szemembe. (Nem tudom, mikor adott utoljára virágot egy lánynak, gondoltam). Azért szedte a rózsákat egy kertből, magyarázta, mert el akarta adni, legyen pénze kenyérre. Most, hogy az ennivaló megvan, gondolta, nekem adja őket.
Mondtam, ugye, hogy örülök, ha virágot kapok a fiúktól. Lám, kaptam. Egy kicsikét másképpen, mint ahogy kívántam, de sokkal különbül, úgy ahogy ajándékot kapunk az Élettől. És még azt hittem, én vagyok az ajándékozó...
