Könnyek férfiszemben

A hűvös októberi délután ellenére elég sokan üldögéltek a brassói Nagyparkban. Volt, akit a mászkálni vágyó gyermekek cipeltek ki a játszótérre, akadt szerelmespár, a sakk-klub tagjait, talán csak csorgó esőben és szélviharban lehetett beírni hiányzónak, kötögető-pletykáló öregasszonyok, s néhány turista is innen csodálta a Cenk szeptember végi szín-kavalkádját. Egy gyermekkocsit tologató fiatalasszony háromszor is körbejárta a parkot, de egyetlen szabad padot sem talált. Végül meglátott egyet, amelynek csak egyik végén ült egy fiatal férfi. Rövid habozás után odament, s megszólította az arcát a tenyerébe temetve ülő férfit.
- Megengedi?
 
A férfi megrezzent. Fel sem fedte arcát bólintott, jelezve, nyugodtan leülhet, sőt egy kicsit még a pad szélére is húzódott, bár erre nem volt szükség. Négyen is lefértek volna Az asszonyka elhelyezkedett a gyermekkocsit maga mellé húzva az árnyékba. Bepillantott a kocsiba, ahol a baba édesdeden, álmában mosolyogva aludt. Mint mindig, alvó gyermekének látványa apró mosolyt csalt arcára, még megigazította egy picit rajta a takarót attól az anyai perfekcionizmustól hajtva, mely sohase lehet megelégedve, ha gyermekéről van szó. Végül hátradőlt a padon. Így ült egy ideig, majd a mellette ülő férfira pillantva meglátta annak keze fején végiggördülő könnycseppet. Megbabonázva nézte a szokatlan látványt. A neki félig háttal ülő férfi, mintha megérezte volna tekintetét, mély, szaggatott lélegzetet vett.
 
A nő nem tudta levenni róla tekintetét. Még rápillantott a csendesen szendergő gyermekére, de figyelmét ismét a parkban, mindenki szeme láttára zokogó férfi látványa vonta magára. Miért sír itt mindenki szeme láttára, s nem menekül lakása védő falai mögé? Gyász? Á, nem... Akkor a temetőben sírna. Szégyen, bűntudat, s nem mer hazamenni? Akkor nem ülne ki ide, hiszen úgy érezné, minden járókelő belelát... Ez a férfi inkább egy olyasvalakire mutat, akitől a balsors mindent elvett. Elvesztette állását, emiatt nem tudta hiteleit fizetni, s elvették lakását, talán ily körülmények közt a...
- Elhagyta?
 
A férfi leengedte a kezét, mint egy önmagát megadó középkori lovag a pajzsát, felfedve kisírt arcát, a könnyektől kivörösödött szemét. A nőben azt az érzést keltette, mintha egy szülei által elhagyott kétségbeesett kisgyermeket látna. A férfi most nem felelt, csak beleegyezően bólintott.
- Nagyon szerette, ha ennyire szenved.
- Életem nagy szerelme volt. Bármit és mindent képes lettem volna feláldozni érte - szólalt meg a férfi.
- Ilyent a férfiak csak olyankor mondanak, ha meg- vagy vissza akarnak szerezni valamit. Sohase gondolják komolyan. Üres szavak... - változott vádolóvá az eddig mély megértést mutató nő hangja. Szemmel láthatóan a férfi szavai, kellemetlen emléket idéztek fel benne. - De amikor tettre kerül a sor, kiderül, hogy a "bármibe és a mindenbe" sok minden nem tartozik bele. Nem hajlandók lemondani a cigarettáról, az italról, a szőkékről, a szombati focimeccsről legyen az élőben vagy tévében, a hetente többszöri találkozásról a haverokkal, az újságolvasásról, a rossz szokásaikról...
 
A férfi pillanatra meghökkent a hangnemtől. Egy ideig meghökkenve nézett az asszonykaszemébe, majd rövid tusakodás után lemondó hangnemben válaszolt, de már az aszfaltra szegezett tekintettel.
- Egyetlen egyszer jöttem haza elázva egy húsvéti locsolásból Másnap megfogadtam, többé alkoholt nem veszek a számba. Azóta se ittam egy kortyot sem. Nem csaltam meg, s mikor láttam aggódni, mert nőkkel vagyok körülvéve, új munkahelyet kerestem. Egyetemista koromban nagy focirajongó voltam. Ki nem hagytam volna a Temesvári Poli egyetlen meccsét sem. Miután Brassóba kerültem, a Brassói FC itthoni meccseire jártam el, amíg meg nem ismertem. Ő nem szerette a focit, így vasárnap inkább kirándulni jártunk. Mióta összeházasodtunk, egyetlen meccset se láttam élőben. TV-ben is csak kivételesen, inkább hagytam, ő válasszon műsort. Nem kedvelte a haverjaimat. Azt mondta, rossz hatással vannak rám. Egyre ritkábban láttam őket, a fiúk a szememre is vetették. Ha hozzánk jöttek, utána állandóan panaszkodott, mert mindennek bagószaga van. Így a barátaim is egyre ritkábban jöttek hozzánk. Nem nyomom többé a fogpasztatubust a közepén, nem hagyom a cipőmet az előszoba közepén, lehajtom a WC-födelét, habár édesanyám sohase tudott mindezekre rászoktatni. Sohase cigarettáztam és nem drogoztam, de azokról is képes lettem volna leszokni érte... Soha nem ütöttem meg, pedig apám, főleg részegen nem egyszer megtette anyámmal, főleg ha sokat perlekedett, Nem emeltem fel a hangom, inkább hagytam, az övé legyen az utolsó szó. Miben kellett volna még alkalmazkodnom? - Hangja inkább kétségbeesett volt, mint vádló.
 
A nő fürkésző tekintettel nézett rá, higgye, vagy ne higgye, amit mond? A férfi állta a tekintetét, a színészkedésnek semmi jelét se mutatta. Csak nézett rá várakozóan, hátha megkapja tőle választ a nagy kérdésre: "Mit hibáztam?"
- Mondja, ugye nem hisz nekem? - kérdezte.
 
Az utolsó mondat végleg meggyőzte a nőt, a férfi meséjében legfeljebb enyhe túlzás lehet. Vagy legalább is a férfi ezt így élte meg, mintha igaz lenne.
- Ön nem mindennapi férfi, az biztos.
- Nem tudom, ezt most dicséretnek vegyem-e, vagy sem... De nem válaszolt a kérdésemre... S mondja, mire vágyik egy nő, ha társat keres?
- Gyengédségre. Szeretetre. Őszinteségre. Őszinte szerelemre. Egy figyelmes társra, aki alkalmazkodik hozzá, megértő akkor is, ha hangulatváltozásai vannak. Aki segít neki. Akire számíthat. Aki mellett biztonságban érzi magát. Aki majdan gyermekeinek jó apja lehet... - sorolta a nő
 
A férfi megint a keze közé temette arcát, mielőtt újra megszólalt. Mintha védekezne. Valahogy e vallomás közben már nem tudta elviselni a nő tekintetét.
- Olyan szép volt az elején. Számos csalódás ért engem az életben, barátnőim sorban elhagytak. Hogyan is mondta Jókai? Kétféle kékszakáll van. Van, akinek hét feleség dukál, van, akinek hét kosár. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amikor megismertem őt, akkor értettem csak meg, mi is valójában a viszonzott szerelem. Akkor mondtam ki életemben először azt a mondatot, amitől annyira felkapta a vizet. Sajnálom, mert...
- Tényleg személyesen érintett, de maradjunk csak az ön problémájánál. Folytassa csak nyugodtan - felelte a nő, miközben elmerengett, hogy e férfi még mély fájdalma közepette is észrevette, hangulatváltozását, sőt, képes volt, "helyére tenni". Gondolatban megpróbálta az előbb felsorolt néhány kritériumnak megfeleltetni a férfit. Képes figyelmes lenni, hisz itt is bizonyította. Alkalmazkodó, ha igaz, amit mondott. Adni képes, és lemondani másért. Aggodalma a neki okozott fájdalmért arra utal, gyengéd is tud lenni, és megértő. Őszinteség, ez bonyolult probléma, vele itt most őszinte, de a megfelelési kényszer sokszor kényszeríti az embert, hogy megpróbáljon "tökéletesebb lenni"... S lehet magába zárt sok mindent, a béke kedvéért... A családias férfi típusa, aki szívesen foglalkozik a gyermekekkel. Ha a felesége megkérte valamire, teljesítette. Nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik...
- Ne higgye, úgy ért ez, mint derült égből villámcsapás. Nem volt minden tökéletes, s egyszerre... Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk. Olyan családban, nőttem fel, amelyben volt férfi és női munka. Amelyben a papucsférj nevetség tárgya lett. Ezeken az előítéleteimen is túlléptem. Először csak a nehezebb munkákat vállaltam el, a bevásárlást, takarítást, majd mosogattam, és főztem is. Egyre többet segítettem neki, de egyre több kritikát kaptam. Egyre jobban igyekeztem, egyre kevésbé feleltem meg neki.
- Talán még nincs minden veszve... - próbált a nő reményt kelteni benne, de ezúttal a férfi félbeszakította ismét rápillantva beszélgetőpartnerére.
- Nincs talán. Elment, és nem jön vissza. Nem elhagyott, hanem elment egy másik férfival. Nem megcsalt, hanem elhagyott. Hozzá költözött, és beadta a válópert.
- Úgy meséli, mintha ön lenne a Tökéletes Férfi, aki mindent megadott feleségének, amit csak kért, s szeretné tudni, miért hagyta el mégis. Ismeri férfit, akivel elment? Talán ott a kapja meg a választ.
- Igen. A legjobb barátom... volt... Péter. Bagózik, mint egy török, két csomagot is elszív naponta. Szereti a sört, néha akkor is iszik, ha a kocsit vezeti. A felesége is azért hagyta el, mert ittasan lekent neki egy pofont, pedig az asszonyka a nőügyeit is megbocsátotta neki. A Brassói FC drukkereinek alelnöke. Rá nem tenné a kezét a női munkára, mert ő nem papucsférj. S nő őt ne figyelmeztetgesse, s ne parancsolgasson neki... Jellemezzem tovább?
 
A nő első pillanatban meghökkent a jellemzésen. Aztán beismerte önmagának, e férfi bizony neki se kellene... A gyermek mocorogni kezdett, ez jó ürügy volt felállni, s a tajkaró igazgatása közben egy kis haladékot nyerni.
- Ön megpróbált az a Tökéletes Férfi lenni, akire minden nő vágyik, de amelyik egyiknek se kellene. - folytatta, amiután visszaült a helyére. Mondja, miért fáj önnek, ha egy ilyen hálátlan nőszemély elhagyta? Örvendenie kellene, hiszen megszabadult, attól, aki nem méltó szerelméhez. Miért vonzódott hozzá, ha nem szolgált rá? És miért nem hagyta ott ön? Megmondom. Önzésből. Minél elérhetetlenebb volt, annál inkább kellett. Határtalan altruizmusa olyan volt, mint egy vásár. Minden, amit adhatott értéktelenebb, mint amit kaphatott volna érte. Önnek jó vásár lett volna. Azt mondta, mindent, amit csak kért öntől, megadta neki. Igen, ezzel fizette le, hogy szeresse. De megadta neki azt is, amire vágyott?
- Ön szerint a feleségem mire vágyott, amit nem adtam meg neki?
- A szeretet és a szerelem nemcsak abból áll, hogy adunk, hanem abból is, hogy kapunk. Ön látszólag megadott neki mindent, de közben megfosztotta egy nő legnagyobb örömétől: adni valamit a szeretett személynek. Így nem tudta kifejezésre juttatni ön iránt érzett szerelmét. Azért lehetett annyira kritikus, mert kereste azt a határt, amelyet ha átlép, ön meghúzza a határvonalat: "Eddig és ne tovább!" S akkor ő adhatott volna önnek. Bizonyíthatta volna, hogy szereti. De ez nem történt meg. A ki nem fejezhető szerelem lassan gyűlöletbe csapott át. Így az ön szerelmét egyre inkább ostromnak érezte. Ezért kötött ki az ön tökéletes ellentéténél...
 
A férfi döbbenten hallgatta. A nő felállt, megfogta a gyermekkocsit, s elindult. Tett néhány tétova lépést, majd megállt, s visszanézett.
- Ne menjen el még! Szükségem van még önre! - könyörgött a férfi.
 
A nő elmosolyodott.
- Kezdetnek nem rossz... Köszönöm mindazt, amit öntől tanultam ma délután.
- Tessééék?
- Igen, nagyon köszönöm, hogy segített, mindezt megfogalmazni. Ne haragudjon, de most sietek. Életbe kell ültetnem, amit ma tanultam.
- S miként akarja véghezvinni?
- Hazamegyek, kisminkelem magam, s amint a férjem hazaér, megmutatom neki, hol van az ebéd, amit meg tud melegíteni magának, az ölébe rakom a kislányát és elmegyek a barátnőimhez pletyózni. Fél éve nem voltam... Gondolja, hgy csak maga követ el ekkora marhaságokat?