Home

Home
Cititi-ne pe FacebookUrmati-ne pe TwitterFeed RSS gratuit

Spacer

Atelier LiterNet  Sageata  Crăciun  Sageata  Poveşti de Crăciun la LiterNet

Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro

Adventtől Karácsonyig


Gaál Áron

26.12.2006
TextText mai micText mai mare
Versiune imprimabila Adauga cu AddThis
Articolul anterior din rubrică
Articolul urmator din rubrică
Hatvankét évvel ezelőtt a Kruspér utca egy kicsiny bérpalotájában, Budán apai nagyanyám Etelka meggyújtotta az első adventi gyertyát. Ugyanakkor az ifjú Budapest egy távoli villanegyedében Sashalmon Lohnerné, a mindenes –ma azt mondanák, házvezetőnő- kezétől fellobbant a láng, a várakozás, a készülődés zöld koszorúján az elhagyott ház, a kor ízlése szerint biedermeier bútorokkal berendezett, behajtott spalettájú ebédlőjében. Apró mécsek pislogtak az elsötétítés miatt láthatatlanul a városban és az ország még szabad részében mindenfelé. Így természetesen a három nemzedéknyi török rombolás után még egynegyed évezreddel is tetszhalott szórvány-településen, a lövészárkok és légvédelmi ágyúállások láncára fűzött alig-faluban, az ízes nevű Szárazágon is, ahol jól megfértek a három ideszédült festőművésszel a szénégetők, a nyaranta itt pihengető idős tanácsos úrral a kőbányászok, s a lánya tüdőbajának gyógyítására itt a hegyen villát építő egyetlen "bérlővel", Kleinnel (akit csak egyszerűen: a zsidónak nevezett mindenki) a favágók. A "Zsidó", itt a helyiek körében titulus volt. Ugyanolyan titulus, mint a "Festő" vagy a "Zoli bácsi" (a másik festő). Senki számára nem elitélő megkülönböztetésül szolgált, sokkal inkább valamiféle hierarchikus rend egyik tisztségének számított. Ebben a rendben a "Zsidó" majdnem egyenrangú volt Séti kegyelmes úrral, akinek a legapróbb megnyilvánulásait is féltő figyelem kísérte, mint az alig-falú egyetlen földbirtokosának személyét, aki néhanap előforduló ittlétével az őslakók büszke hiuságát legyezgette. Persze ez a földbirtok, ami alig tett ki 100 holdat, csak itt számított a két-három holdasok között, no meg persze a nincstelenek szemében királyi gazdagságnak. Volt itt tanyája az ünnepelt fővárosi színésznek Maklárinak is, akit a halandók csak látni véltek néha, de igazából sohase láttak itt. A három festő romantikus kertekkel körülvett házaiban csakúgy, mint a Klein villában, a Séti, Maklári, Tulics birtokon, csakúgy, mint a többiek (a Szárazágiak) házacskáiban meg-megrebbentek az adventi fények.

Apám, az első gyertyagyújtást követően alig valamivel odahagyva az egyetemet, mint önkéntes harcolt a Helyi Érdekű Vasúttal, azaz Hévvel is megközelíthető fronton. Eleinte úgy utazott naponta oda-vissza, mintha valami szokatlan kirándulásra menne. Volt ebben valami abszurd báj, mint egy mosolyra maszkírozott halálfejben. Később, ahogy a front közeledett a városhoz, megszűnt ez a diákos utazgatás. Először a Várhegyhez közeli Rózsadombon ragadt, majd a Királyi Várpalota alatt meghúzódó lakónegyedbe szorult. Ott védte a hazát, ami akkor már inkább házakat, mint területet jelentett. Védte az idegenek, az oroszok ellen és az örökbe fogadott örökérvényű eszmék idegenjei a nyilasok ellen is egyaránt. S ezzel nem volt egyedül..

Anyám ezekben a napokban, hetekben tizenhat éves volt, pontosabban tizenöt és háromnegyed. Még nem felnőtt és már nem gyerek. Így élte végig azt a szekérutat, ami Burgenlandon át Stájer országig rázta. Lábakon álló, emelet magas szénapajtákban töltve a hosszú téli éjeket, két jámbor tehén társaságában, akik amellett, hogy a maguk csendes kitartásával kilométerek százain keresztül hurcolták őt és az imádott mamát, Magdolnát, még tejet is adtak egy keveset. Nagyapám, aki a keresztségben szent János nevét kapta soha nem ült fel melléjük. Az egykori apostolok konok hitével ballagott a tarkák füle mellett, bár korántsem egy szál köntösben, mezítláb, sőt a körülményekhez képest majdnem megfelelően öltözködve. Amióta mentek, hol jobb felöl, hol bal felöl, de mindig a hátukban volt a front, mintha üldözné őket. S bár néha úgy tűnt sikerül a menekülőket befognia, azért mindig nyúlfarknyival jártak előtte, már amennyire ezt egyáltalán meglehetett ítélni. Minden esetre akkor és ott, úgy tűnt. Romantikus utazás volt ez anyám emlékeiben, akár Petőfié, csak csillagok helyett Sztálin atyácska "adventi gyertyái", a kattyusák világították meg az eget.
Aki a keresztutaknál választani kényszerült, jobban tette, ha előtte elmormolt egy fohászt, mert a nagy bőségben élet és halál, a legjobb esetben Szibéria és a Jenkik között választhatott, s ez még akkor sem volt egyszerű, ha előre sejtette, hogy a kor kérdéseire bármiféle választ ad, így is- úgy is csapdába esik. Elodázni ezt a sürgető választ valahogy...! Soha olyan hosszú összetett mondatok nem születtek, mint ezeken a kereszttel is olykor megjelölt válaszutakon. Volt ,aki amíg tehette szinte körbe-körbe járt. Később ugyan azt mondta, eltévedt, de az ilyen tévedést sokszor egy életen át se bocsátották meg azokban a lázas hetekben a kortársak. Még, vagy már a határon, az akkor még technikai csodának számító autók, a kevésbé csodált, de azért elismert motorbiciklik, s a huszárnosztalgiából, no meg az első világháború emlékeiből még mindig nagy megbecsülésnek örvendő lovak keltek el leghamarább, bár ez utóbbiak inkább voltak igavonók, mint hátasok. Hiába a magyar még ott is, akkor is lovas népnek tartotta magát a kényszerű döntés pillanataiban. Mert mindig, mindenhol, mindenben dönteni kellett és többnyire haladéktalanul. A két oktalan barom, akikre egyébként tisztességtelen ilyet mondani, a zűrzavarban, ott hallgattak az udvaron, s gazdát maguknak több napi álldogálás után is csak nagyapámban találtak. Ám ahogy ez az egymásra találás megtörtént, kezdtek egészen úgy viselkedni, mint ama két csodálatos bors-szem ökröcske a mesében. Talán ezért ebből a színes társaságból –mint az évek múltán egyszer kiderült- ők voltak az egyetlenek, akik életben maradtak. Anyám halála pillanatáig váltig állította, hogy az a két tehén előre tudta ezt és azért hallgatott ott a határ menti fogadó udvarán olyan igen-igen mélyen. A benzines kocsik és öccseik a motorok hamar felmondták a szolgálatot, egymás után, nem is annyira műszaki hiba, sokkal inkább a tápanyag hiánya miatt. A végén, de korántsem az elszenvedők sajnálatára, az út végén feladták a lovak is, nem bírva a havat és az úttalan utak fáradalmait. Velük mind, akik rájuk szavaztak a halál vagy az oroszok karjaiba szaladtak, helyesebben dőltek. Kidőltek. A két tehén ezenközben előre megfontolt szándékkal, legalábbis úgy tűnt, amerikai fogságba ejtette magát, szekerestül, gazdástul. Meg kell adni furcsa fogság volt az. Olyan igazi amerikai rágógumis, coca-colás, Fred Asteres dolog. Szerencsére az atlanti seregnek ez a dandárja, amelyik ott állomásozott, mintegy randevura várva az oroszokat, nem ismerte azt a mifelénk honos, kerek lábasban, zsírban kisütött, túróval megtöltött, megtejfölözött palacsintát. (Milyen háborús fogság az, ahol mindez fellelhető?) Így aztán amíg nagyanyám palacsintával igyekezett jóllakatni a sereget,
addig nagyapám síelni tanította a fiúkat.A szokásos hétvégi, délutáni táncestekre pedig a fiuk kérték el anyámat, hogy aztán egymással összeveszve udvaroljanak neki. Igen, a munka- és haláltáborok, a szőnyegbombázások, a városokat romba döntő ostromok közepette előfordult itt-ott néha ilyen idill is.

És mialatt anyám a floridai Georgtól addig sosem látott új táncfigurákat tanult, azalatt apám a Várpalota alatti Roham utca egyik házának konyhapadlóján vérzett, ahova bevonszolta magát negyedik sebesülése után félig már eszméletlenül. Valószínűleg a leves, amit a tisztiszolga itatott meg vele, a paradicsomleves, amit mindig utált mentette meg az életét, szinte azonnal vérré képződve a téli hidegben a jéghideg kövekkel versenyre kelő, a vérveszteségtől kihűlő félben lévő testben. A tisztiszolga –idős ember-, szikár alak- a vacsoráját adta oda neki. A pillanatra sem szűnő tűzpárbaj alatt, a nyitva hagyott szárnyas ajtók fényszögében , hogy hallja a szolga, ha valamit kiszólnak, parancsolnak – folyt a bor, kézről-kézre jártak a tálak. "Csak egy nap a világ" a recsegő, el-elhalkuló , majd újra erőre kapó rádió sláger nyomán, szinte kórusban vagy inkább kánonban harsogták a dalt. Bajuszos szájakról rúzsos szájakra, borotvált, száraz ajkakról, nedves, csókban és borban ázó ajkakra szálltak a dallamok A halál ellen remélve még néhány szép órát tobzódtak, mint valami komikus haláltáncban a gyertyáktól megnövő árnyak. Rekedten heherésző kacagásuk elvegyült a hol csilingelő, hol sikongató női kacagással, ami fortissimóban repült a plafon felé, mint a nagy durranással kilőtt pezsgős dugó, ami elakadva röppályáján a csillárban, szomorúan, szinte kedvetlenül hullott vissza közéjük. Amíg a tiszturak valósággal zabáltak, babáik a fényből a sötétbe lebbenve ki-be jártak a toalettre s arcukat felfrissíteni a fürdőszobába. A konyha padlóján vérében fekvő sebesülttel mit sem törődtek. A kérdés, a MIÉRT? kis szúrása a lapocka alatt, ezúttal is, mint ennek az egész háborúnak a folyamán és jóval utána is, elmaradt. Meg sem érintette őket, nekik meg eszük ágában sem volt keresni vagy várni a választ.
A szikár öregember, a csicskás kért bocsánatot a sebesülttől, helyettük is. Könnyes nagy szemekkel nézve a fiút, aki fia lehetne, aki azt hitte a Hazának tartozik ennyivel, legalább önmagával.

Az öreg nézte a fiút, akit lassan és észrevétlenül álomba sodort a vérveszteség, a kimerültség, a már nem is érzett fájdalom, és a tornak tűnő lakodalmas zaj odabent. Vitathatatlanul ez volt az a pillanat vagy ezen pillanattöredékek valamelyike, amikor nem túl messze a Vártól, Etelka nagyanyám Béla nagyapám vállára dobta a prémes kabátot, fejébe nyomta a kucsmát és sürgetőleg lökdöste az ajtókon kifelé mígnem a lépcsőn már majdnem le is taszította, mert minden perc drága volt, hogy bár a föld alól is, apámat előkerítse, s még élve hazahozza. Ki tudja a megérzés vagy a gondolatátvitel, az öntudatlan akarat miféle elektromos kisülése hasított végig az éjszakán, a nyugtalanul alvó testben küszködő lélek miféle szárnycsapása suhant a Vár alól a Kruspér utcáig? Apám elszenderedésének idején nagyanyám a halványkék tapétájú hálószoba hasonló színű bársonypamlagán az itt is meggyújtott, de már percekkel korábban elfújt adventi gyertya mellett álmot látott. Álmában két angyal haladt apám felé, magas hófehér ruhás férfiak. Géza, a fia borostás arccal, karikás szemekkel, csapzottan ment szembe velük. Az egyik angyal ekkor, aki egy fél lépéssel a társa előtt haladt, egy picit megmozdította a kezét, mintha nyújtani akarná apám felé. Az angyal szája mozgott, de hogy mit mond, azt nem lehetett érteni. Körülöttük valószerűtlenül fehér leplek lebegtek, mint a függöny szokott a szellőztetni kinyitott ablak előtt a kora reggeli napsugaras szélben. Nagyanyám a nyakához kapott, mintha valaki fojtogatásától hirtelen nem kapna levegőt. Felült, de már ugrott is ki a paplan alól, s ahogy volt hálóingben, mezítláb, kibontott hajjal berontott a másik szobában álmában forgolódó hitveséhez, de mintha közben elfelejtené, hogy mit is akart, megtorpant a küszöbön. Az ajka vonaglott, de nem jött ki hang a torkán, de nagyapám mégis érteni vélte az anyai szeretet megszólalását az oly ismert kicsit mély, dallamos hangon: "hozd el a gyereket!". Se ők, se apám nem tudta soha megmagyarázni, ami történt. Akár egykor Betlehemben, az orosz ágyúk tűzesőjében ázó éjszaka is küldött egy csillagot, ami a tudatalatti sötétjében fénylett és mutatta, szinte látomás szerűen tüntetve fel mindent, hogy balra, majd jobbra, majd megint balra menjen a kucsma és a prémes kabát. Hogy hirtelen megtorpanjon egy házzal szemben, majd tovább haladva pár lépést, mégis, mintha húzná valami, visszatérjen, fölnézzen az ablakokra, ahonnan csak egy egészen vékony fénycsík szűrődik ki, s mintha hallucináció lenne, ismert ének dallama zsong. S a belső lökést, a megfogalmazódó gondolat parancsát: "itt nézd meg, él –e vagy látták-e errefelé" ki tudja ezt ma már megmagyarázni? Pedig ennyi volt, látszólag, s utólag, ilyen egyszerű. Azután meglátta a fiút, a fiát, ahogy a tisztiszolga lábánál feküdt, átvérzett, elpiszkolódott kötéseibe pakolva, ami mégis egészen olyan volt, mintha pólya lenne.

Ezen a furcsa éjszakán néhány száz kilométerrel nyugatabbra anyám, Olga, aki e névvel, mint bajor dédanyám és horvát dédapám utódja, egy amerikai táncos est után egy stájer istálló lakója volt, a születéstől a feltámadásig végigálmodott mindent. Mosolyogva és jóllakottan álmodott. Jóllakottan a csokoládétól és mosolyogva az ajkaira lehelt csókoktól, ami mint mindig, a búcsú pillanatával kezdődött. Egy puszi a kis fogoly még a tánc lázától égő orcájára, egy puszi a menekült szőkeség homlokára, egy puszi a legyőzött ellenség mégis vagy épp ezért oly édes ajkaira, akkor is, ha német vagy éppen magyar. Eh legyintett a tiszt, már távoztában, Budapest, Bukarest, olyan egyforma minden kis nép, de ez a lány szép, ha román, ha magyar, ha szerb! Ez a tiszt George, a floridai fiú csak egyet akart, anyám kezét és két-három nap múlva meg is kérte. Cserébe, mert megtehette, Jánosnak, a közel két méter magas, már ekkor fehérhajú apának fölajánlott egy munkahelyet a gyárban, aminek igazgatótanácsi tagja volt az édesapja, s ahonnan ő is, mint a gyárvezetésben jövendő utód, bevonult, harcolni Európa szabadságáért, ahogy ezt feléjük mondták. Hozomány helyett ajánlotta mindezt, amit a szülő most úgysem adhat. A másik fél hozománya helyett. Biztos kenyeret, új otthont, azzal az érveléssel, hogyha ez a gesztus elfogadhatatlan, tekintsék hitelnek, ha úgy jobban tetszik és majd a kis jenkik, a két fiú és a két lány –amiről már álmodozni kezdtek- szeretetükkel "letörlesztik" azt. "Négy vásott kölyök" –mondta csettintve. "Na csapjon ide a tenyerembe onkle John!" –ahogy Jánost nevezte. De János nem parolázott, mert hitvese Magdolna a bajor-horvát ivadék,- aki hol németül, hol horvátul, hol olaszul (egyik nagymamája révén) álmodott bár, ha haláláig törve is, de magyarul beszélt- napok óta már, a karácsony előtti, adventi csodavárás minden órájában különösen erős és mintha egyre erősebb, szinte égő honvágyat érzett. Honvágyat a fiatalkora, a szerelmes évek emlékei, a háza, a kertje, az ismerős utcák, a hentes, a fűszeres, és igen, még Lohnerné után is, akivel korántsem volt mindig megelégedve és akivel gyakorta zsörtölődött (Ej Lohnerné! Ez magának takarítás? –húzta végig párnás fehér újait az ajtók faragott betétein. Lohnerné,
több főzeléket is adhatna az asztalra, nem mindig csak húst hússal! Lohnerné legközelebb jobban keményítse ki az uram inggallérját! ) Furcsa módon, hol iskolában tanult verssorok, hol gyerekkora dalocskái jutottak eszébe, egymással elkeveredve. És elkeveredve ízekkel, illatokkal, amiket néha az itteni ételben is megérzett, a stájer hegyek felől fújó szélben is beszippantott. "Hazamegyünk." –mondta egy reggel, minden előzmény nélkül, váratlanul, csak így, röviden, csak így kijelentő módban, de határozottan. Mindenki számára váratlan volt mindez, hiszen sohasem beszéltek erről. Magában hordta ezt a kínzó érzést, vájkált benne, mint valami begennyedt sebben. "Ha kell, a gyerekkel ketten."- tette még hozzá, mivel János nem válaszolt. (Sohasem bánta meg a döntését. Akkor sem, amikor nagyapámat látogatta a Gyűjtő fogházban, akkor sem, amikor öt proletár családot költöztettek a házába, őt meg anyámmal egy fáskamrába, a bútorok közül csak anyám zongoráját adva ki.)
Karácsony napja volt. A Stájer hegyek között a csókos éj után, az álomtól még fátyolos szemeit dörzsölgetve ébredt anyám, az elhatározásról mit se tudva. A fenyőgallyakból összeállított alkalmi koszorún elfogyott az utolsó, a negyedik gyertyacsonk is a parasztház tisztára sepert nagy szobájában.

Béla és Etelka együttes erővel emelték a könyvtár pamlagára a sebesült fiút, apámat, aki a sebláztól félrebeszélt. Baljós csend honolt a Vár környékén.
A Pilis szórvány falujában, a hegyen már a cseppkőbarlang védelmébe vonult minden asszony és gyerek, a maradék férfinép. Beterelték a jószágokat is és bevittek magukkal mindent, amit lehetett. Egész, eddig megőrzött életüket és az emlékeiket is. A cseppkövek alatt a mélyben utolsót lobbant a remény. Akkorát lobbant, hogy észrevétlenül karácsony estéje lett. Szent este.

Valahol valaki egészen halkan, mintha csak magának, belekezdett a régi dalba: "Mennyből az angyal lejött hozzátok..."És a Pilis hegyei között Szárazágon, és a Kruspér utcában, Budán, és az amerikai táborban a Stájer hegyek között mindenki, - ki énekelve, ki hallgatagon- várta a csodát.


2oo6. december 6. Budapest -Pilisjászfalu Gaál Áron
Articolul anterior din rubrică
Toate articolele din rubrică
Articolul urmator din rubrică




0 comentarii

ARHIVA RUBRICII

Sageata Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro Colindul din nucă, Ana-Maria Androne-Bouman (4.4/5 - 8 voturi)
Sageata Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro Moşul şi Banca - o poveste de Crăciun, Diana Cuzic (5.0/5 - 3 voturi)
Sageata Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro Invitaţie la poveste de Crăciun, Redacţia LiterNet (5.0/5 - 10 voturi)
Sageata Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro Culoarea Crăciunului, Iulia Hossu (5.0/5 - 9 voturi)
Sageata Articol publicat exclusiv pe LiterNet.ro Domnul C., Alexandra Mariniţu
Sageata Toate articolele din această rubrică


RUBRICILE CATEGORIEI

Sageata Felicitările Fundaţiei Hope and Homes for Children România


PUBLICITATE




CITIŢI-NE PE FACEBOOK


Spacer Spacer